Hölgyeim és uraim! Köszönöm a meghívást és a szívélyes fogadtatást. Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek ma Önökkel és Önökkel ünnepelhetem a Női Esélyegyenlőség Napját.
Mióta 1972-ben először megünnepelték, a Női Esélyegyenlőség Napján arra emlékezünk, hogy 90 évvel ezelőtt ezen a napon az amerikai alkotmány 19. kiegészítése végre szavazati jogot biztosított a nőknek. Ma már nehéz elhinni, hogy milyen érvekkel tagadták meg addig a nők szavazati jogát. Azt mondták, a nők nem elég intelligensek ahhoz, hogy megbízható szavazók legyenek; hogy úgyis csak úgy szavaznának, ahogyan a férjük vagy az édesapjuk, mivel képtelenek önállóan dönteni; hogy azzal, hogy a nőknek szavazati jogot biztosítunk, valamilyen módon nőietlenné tesszük őket– azaz, hogy már nem is lesznek nők, ha a férfiakkal egyenlőkként kezeljük őket.
Sok minden megváltozott az amerikai nők szempontjából az elmúlt kilencvenöt évben. Mi nők immár nemcsak szavazunk. Indulunk választásokon, szolgálunk a fegyveres testületekben, és az amerikai kormányzat tisztviselőiként is dolgozunk a legkülönfélébb beosztásokban és területeken. Meghatározó a jelenlétünk a civil társadalomban is kormányzati érdekérvényesítő szervezetekben dolgozunk, hogy jobbá tegyük a közösségeket, amelyekben élünk.
Ami engem illet, én is az előttem járt nők által kitaposott ösvényen haladok. Mindazok a lehetőségek, amelyek előttem nyitva álltak, a tanulmányaimat, a szakmai életemet, és közösségi aktivizmusomat tekintve, a korábbi női generációk és az őket támogató férfiak kemény munkájának köszönhetők.
Ma magyarországi amerikai nagykövetként állok Önök előtt. 95 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen pozíciót egy nő töltsön be. A helyzet az, hogy 1949-ig egyáltalán nem voltak amerikai nagykövetek, egészen addig, amíg Truman elnök ki nem nevezte Eugenie Andersont dániai nagykövetnek. De mára már három női külügyminiszterünk is volt, és a most szolgálatot teljesítő amerikai nagykövetek 30%-a nő. Én egyike vagyok annak a 113 női nagykövetnek, akik jelenleg a világ legkülönbözőbb szegleteiben dolgoznak, a legváltozatosabb méretű külképviseletek élén, és minden olyan üggyel foglalkoznak, amelyek az amerikai kormányzatot érintik. Bebizonyítottuk, hogy ha lehetőség nyílik rá, akkor vannak nők, akik készek a legkülönbözőbb helyeken és feladatokban szolgálni országunkat, ugyanolyan büszkén és elkötelezetten, mint férfi kollégáink.
Most, hogy így összegyűltünk, lehetőségünk nyílik arra, hogy visszagondoljunk a múltra, ünnepeljük azt, amit elértünk, és számba vegyük, mit szeretnénk még elérni a jövőben.
Sok okunk van az ünneplésre.
Annak ellenére, hogy egészen 1920-ig nem volt szavazati jogunk, kétségtelen tény, hogy az amerikai nők nagyban hozzájárultak társadalmunk építésének minden aspektusához, a korábban elszenvedett egyenlőtlenségek dacára. Mikor nemzetünk a létért való jogáért küzdött, az amerikai nők vállvetve dogoztak férfi rokonaikkal, szomszédjaikkal és barátaikkal. Mi működtettük a gazdaságokat, a boltokat és a vállalkozásokat, amíg a férfiak harcoltak, és méltósággal és büszkeséggel viseltük el a megpróbáltatásokat. Néhány amerikai nő még annak is megtalálta a módját, hogy a Kontinentális Hadseregben szolgálhasson, az akkor korlátozások és elvárások dacára.
Mikor gyerekek voltunk, mindannyian “Molly Pitcher” történetén nőttünk fel, aki követte férjét a csatatérre, hogy muníciót vigyen a tüzérségnek, és végül maga is beállt ágyúkezelőnek az elesett katonák helyébe lépve. Ma már a történészek úgy tartják, Molly története inkább csak legenda, mintsem valóság, de nem azért, mert nincsenek feljegyzések olyan nőkről, mint Molly, hanem azért, mert sok nő szolgált a Forradalmi Hadseregben hasonló körülmények között, és nehéz biztosan állítani, hogy az egyik közülük Molly Pitcher lett volna.
Sokan ismerik közülünk Deborah Sampson történetét, aki Washington tábornok seregében szolgált férfinek kiadva magát, több mint egy éven keresztül, amikor is megsebesült, felfedték a kilétét majd kitüntetéssel leszerelték. A polgárháború idején, Dr. Mary Walker Becsület Érdemérmet szerzett sebészként végzett munkája elismeréseként, egyikeként azon amerikai nők hosszú sorának, akik kitüntették magukat a katonai orvoslás területén.
Amikor az amerikai nőknek formálisan is engedélyezték, hogy belépjenek a hadseregbe az első világháború utolsó éveiben, 33,000 nő teljesített szolgálatot és több mint 400-an kötelességük teljesítése közben estek el. Több mint 400,000 nő szolgált az amerikai hadseregben a II. világháború idején, közülük 88-an estek az ellenség fogságába és hadifogolyként tartották őket számon.
Sokan közülünk hallhattak saját családjainkból is történeteket amerikai nőkről, akik mindkét világháború idején vezető szerepet vállaltak a gazdaság működtetésében, a közösségek egyben tartásában, az oktatásban, a munkában és az embereke élelmezésében. A híres Szegecselő Rózsi (Rosie the Riveter) egy igazi amerikai kulturális ikon. Rózsi azt a csaknem 19 millió amerikai nőt jelképezi, akik a második világháború idején állást vállaltak. Az ő munkájuk kritikus fontosságú volt a háborús erőfeszítés szempontjából, és hozzájárult ahhoz, hogy nemzetünk elég erős legyen a prosperáláshoz háborút követő béke időszakában.
A II. világháborúban szerzett érdemeik elismeréseként, az 1948-as, a nők fegyveres szolgálatba való bekapcsolásáról rendelkező törvény lehetővé tette a nők számára, hogy állandó katonai szolgálatot teljesíthessenek, békeidőben is.
A koreai és a vietnámi háborúk idején, a nők többek között az egészségügyi hadtestekben nyújtottak nélkülözhetetlen hozzájárulást. Bár harcoló alakulatokban nem szolgálhattak, a nővérek ott voltak a frontvonalban, ahol hihetetlen kockázatokat és megpróbáltatásokat vállaltak. A vietnámi háború idején történt, hogy Anna Mae Hayst, a Nővér Hadtest parancsnokát, az Egyesült Államok első női dandártábornokának nevezték ki 1970. június 11-én. Elizabeth Hoisington, a Szárazföldi Hadsereg Női Hadtest igazgatója volt a második.
Az iraki és afganisztáni műveletek idején elmosódott a különbség a harcoló és nem harcoló alakulatok között. Biztos vagyok benne, hogy ebben a szobában mindenki ismer olyan nőket, akik kitüntetéssel szolgáltak, mint felcserek, katonai rendőrök, pilóták, és más, harci helyzetekben ellátandó feladatkörökben. Különböző női alakulatok és kulturális támogató egységek már az előtt részt vettek veszélyes, “a drótkerítésen túli” műveletek lövész és különleges alakulatokhoz csatolva, hogy a szárazföldi harci cselekményekben való női részvétel tilalmát formálisan feloldották volna. Két női katona halt meg két különböző robbantásos merényletben Afganisztánban, a 75. Ranger zászlóalj kötelékében kulturális támogató csapattagként szolgálva.
S ezzel eljutottunk a mostani héthez. Múlt pénteken, két női katona, Shaye Haver főhadnagy és Kristen Griest százados elvégezték a Ranger Iskolát és elnyerték a jogot, hogy kitűzzék a ranger jelvényt az egyenruhájukra.
Az e történelmi jelentőségű mérföldkő utáni napokban sokan voltak a kétkedők és az ellenzők – a legtöbben közülük valószínűleg legfeljebb a számítógépük monitorán vagy a tévében látták a Ranger iskolát, akik megkérdőjelezték, hogy ezek a nők valóban kiérdemelték a jelvényt. És ezen a ponton az amerikai szárazföldi hadsereg, az amerikai fegyveres erők, a helyzet magaslatán álltak és határozott álláspontot elfoglalva megerősítették, hogy ezek a nők csakugyan minden tekintetben megfeleltek az igen magas “Ranger elvárásnak.”
Szeretném kiemelni, hogy ma elkísért engem ide az amerikai légierő tartalékos századosa, Annie Kleiman, aki, miközben nemzetközi kapcsolatok diplomamunkáján dolgozik, nagykövetségünk Közkapcsolati Osztályán segít minket gyakornokként. Annie nélkülözhetetlen segítséget nyújtott mai látogatásom előkészítésében. Ő is élő példa arra, milyen jelentős a nők befolyása és szerepe ma az amerikai társadalomban.
Mindazon nőket, akikről eddig beszéltem, az köti össze, hogy mindannyian elkötelezték magukat a haza szolgálatára, dacára az őket érő kulturális, társadalmi, és intézményi diszkriminációnak. Teljesítményük értékelésekor kiderül, hogy motivált, jól képzett egyénekről van szó, akiknek méltányos lehetőségeket kell biztosítani ahhoz, hogy szolgálhassák az országunkat az általuk választott területen. Ez nemcsak egy igazságos és méltányos társadalom mércéje, hanem a katonaságunkat is jobbá teszi.
Mindannyiunknak egy olyan társadalom felépítésén kell dolgoznunk, amelyben az emberek törekvéseinek nem szab gátat a nemük, sem a bőrük színe, a vallásuk vagy bármely más olyan jellemzőjük, amely egyénivé, és nem kevesebbé vagy többé teszi őket. Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak egyformáknak kell lennünk – különbözőségünkben rejlik nemzetünk és népünk ereje.
Azért vagyunk ma itt, hogy ünnepeljük a nők egyenjogúsítása terén elért eredményeket, és a nők teljesítményét. De nem csak a nők javát szolgálták ezek az eredmények és ezek a teljesítmények.
A férfiaknak is a javára válnak a befogadóbb munkahelyek, és bár a családbarát munkahelyeket főként úgy tekintik, mint amelyek a nőknek kedveznek, a valóság az, hogy a férfiaknak is a javát szolgálják. Továbbra is azon kell dolgoznunk, hogy a gyakorlati politikánk és az állami szolgáltatások lehetővé tegyék mind a nőknek, mind a férfiaknak, hogy munkájukban kiteljesedjenek, miközben támogathatják családjukat és őket is támogathatja a családjuk. Minden egyes katona, tengerész, pilóta, tengerészgyalogos és diplomata szeretné elismerni a családja által hozott áldozatokat is: kétségtelen, hogy büszkék vagyunk családjainkra. De a büszkeség, amelyet kitartásuk miatt érzünk, nem szabad, hogy kifogás legyen a tekintetben, hogy őszintén elgondolkodjunk azon, hogyan lehetne csökkenteni családjaink nehézségeit, miközben mi az országunkat szolgáljuk.
Mert most, hogy átgondoljuk, mi mindent értünk el, arra is gondolnunk kell, hogy biztosítsuk fiainknak és lányainknak a lehetőséget arra, hogy képességeik legjavát adva továbbvigyék ezt a szolgálatot, ha úgy döntenek.
Ezen a napon mindnyájukat arra hívom, hogy dolgozzon egy olyan idő eljövetelén, amikor megünnepelhetjük az Egyenlőség Napját – amikor a férfiak és a nők közösen elérték ezt a célt.
