Shakir Fakili nagykövet úr, Komlósi elnök úr, Keleti Éva tiszteletbeli elnök asszony, Gönczi alelnök asszony, Hárshegyi alelnök úr, Trom András úr, tisztelt díjazottak, MÚOSZ tagok, hölgyeim és uraim!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek és csatlakozhatom Önökhöz ma, amikor átadják az Aranytoll díjakat az Önök soraiban található bátor és rettenthetetlen újságíróknak.
Az Önök munkája létfontosságú minden magyar tágabb értelemben vett vágyainak szempontjából. Amint azt a Legfelső Bíróság néhai főbírója, Felix Frankfurter mondta: “A szabad sajtó nem önmagában való cél, hanem eszköz a szabad társadalom elérésére.”
Amikor mi, amerikaiak az újságírásról és a szabad sajtó fontosságáról beszélünk, elkerülhetetlenül az Első Alkotmánymódosításunkról beszélünk. Ez szó szerint így hangzik: “A Kongresszus nem hoz törvényeket vallás alapításáról vagy a vallás szabad gyakorlásának megtiltásáról; sem a szólás-, illetve a sajtószabadság korlátozásáról; sem az embereknek arról a jogáról, hogy békésen gyülekezzenek vagy sérelmeik orvoslására kéréssel forduljanak a Kormányhoz.”
Az amerikaiak számára büszkeség forrása az a tény, hogy az első kormányunk által védelembe vett jogaink azon jogaink voltak, amelyek alapján háborítatlanul gondolkodhatunk, élhetjük meg hitünket vagy fejezhetjük ki békésen a véleményünket. E jogainkat nemcsak kormányzati megtorlástól való félelem nélkül gyakoroljuk, hanem azzal az elvárással is, hogy ezeket a leglényegesebb egyéni jogokat kormányunk védelemben részesíti. Mi, nagyon amerikai módon, eredendően úgy értelmezzük a kormányzás lényegét, vagyis azt, hogy a kormány az emberek jogainak a védelmezője, ahogyan azt az Első Alkotmánymódosítás világosan és minden mentegetőzés nélkül kimondja, emlékeztetvén minket arra, hogy a közjó nem lehet jó, ha nem támogatja az egyének jogait.
A szólásszabadság nem abszolút jog: szilárdan gyökerezik abban az elvben, hogy az egyén önkifejezéshez való joga addig terjed, amíg ez a kifejezés nem sérti mások jogait. Az, hogy nagyon kevés ilyen korlátozás létezik, jól mutatja, milyen nagyra értékelik az amerikaiak ezt a szabadságjogot.
Etnikai és kulturális szempontból az Egyesült Államok az egyik legsokszínűbb nemzet, amely valaha is létezett az emberi történelem során. Az amerikaiak túlnyomó többsége hisz abban, hogy jólétünket és a közös céljainkról vallott felfogásunkat erre a történetre vezetjük vissza. Ám nem minden amerikai ért egyet azzal a szabad társadalommal, amelyet Alapítóink elképzeltek, amint azt nagyon is jól ismerjük az amerikai médiában hallható és jelenleg folyó politikai retorikából.
Talán nem mindig felelünk meg azoknak az eszményeknek, amelyeket kegyelettel őrzünk Alkotmányunkban, elvárásainak, de amerikaiakként tisztában vagyunk az erre való törekvés fontosságával. Igyekszünk és vágyunk megfelelni Alapító Atyáink bátor és nemes igyekezetének és vágyainak, és nagy becsben tartjuk a fejlődést, amelyet elértünk annak során, hogy megfeleljünk ennek a magas mércének, miközben folytatjuk a küzdelmet a tudatlanság és a félelem még fellelhető zárványai ellen.
Paradoxonnak tűnhet, hogy az Első Alkotmánymódosítás — sokszínű és szabad társadalmunk legbüszkébb alapja — megengedi a gyűlöletbeszédet, hiszen ez az egyik legnagyobb kihívás Amerika számára annak során, hogy beteljesítse a valódi egyenlőségre és kölcsönös tiszteletre épülő társadalom ígéretét. Valóban, az Első Alkotmánymódosítás védelemben részesíti a tudatlanság és a félelem néhány legrosszabb kifejezését – azt a fajta gyűlöletet, amely a kövek alól kimászva a legsötétebb oldalát mutatja meg annak, hogy emberi lényekként, sajnos, mire vagyunk képesek. Fájdalmas látni, hogy ezek az eszmék az amerikai politikában még ma sem csupán a múlt részei. A bűnbakképzés legrosszabb eseteivel szembesülünk, amikor etnikai és társadalmi-gazdasági csoportok felé csatornázzák az emberek haragját, hogy eltérítsék őket a politikai ügyek valódi megvitatásától egy olyan mérgező kultúra felé, amelyben a “másnak” látott embereket hibáztatják.
Nem tehetünk egyszerűen úgy, mintha ezek az eszmék nem lennének veszélyesek – történelmünk megmutatta ennek ellenkezőjét. Nos, hogyan küzdünk akkor, egy erkölcsi elv alapján állva, azok ellen, akikből láthatólag hiányzik minden erkölcsi vagy etikai érzék?
Itt most a Legfelső Bíróság egy másik főbíróját, Oliver Wendell Holmes-t idézem, aki a következőket mondta: “A vélemény kifejezésének üldözése… számomra teljesen logikusnak tűnik. Ha az embernek nincs semmi kétsége a hatalma alapjául szolgáló elveket illetően, és teljes szívéből törekedik egy bizonyos eredmény elérésére, a kívánságait természetes módon törvényben fejezi ki és távol tartja az ellenzéket … Ám jobb, ha a legfőbb kívánatos jót szabad eszmecsere által érjük el — az igazság legjobb próbája az, ha a gondolat a piaci verseny során fogadtatja el a hatalmát.”
Most már bizonyára azon tűnődnek, vajon továbbra is jogi előadást tartok-e, de célom van vele…
Önök itt mind ismerik, értik és tiszteletben tartják az újságíróknak azt a lenyűgöző felelősségét, hogy ellensúlyt kell képezniük a tudatlansággal, a gyűlölettel és a félelemmel szemben.
Mindenütt, ahol hiányzik az egyensúly, ahol csak a történet egyik oldalát mondják el, a szabad sajtó megragadja a lehetőséget, hogy elmondja a történet másik oldalát. Ahol a beszélőkből a gyűlölködő, bárdolatlan tudatlanság fröcsög, és ahol a homályos társadalmi elégedetlenséget és dühöt a legsebezhetőbbek felé terelik el, a szabad sajtó felelőssége az, hogy ne csak tudósítson a jelenségről, hanem a maga lényegében mutassa meg a gonoszt: a hazugságok valótlan káprázataként.
A fajgyűlölők, idegengyűlölők és antiszemiták mondhatják: “Ez a mi véleményünk, és jogunk van hozzá, hogy kifejtsük azt.” Az Egyesült Államokban, az Első Alkotmánymódosítás értelmében van ilyen joguk, de a gyűlölet-fröcsögés leleplezi és megmutatja őket olyannak, amilyenek valójában. Az újságírók, különösen az olyan jó újságírók, mint akiket itt ma kitüntettek, nemcsak őket leplezik le, hanem az intolerancia veszélyeire is felhívják a figyelmet, és erkölcsi és etikai felelősségük tudatában számolnak be a történésekről.
Még a Magyarországhoz hasonló országokban is, ahol a gyűlöletbeszéd bizonyos esetei bűncselekménynek számítanak, alapvető felelősség, hogy ne csak a kormányra vagy a bíróságokra hagyatkozzanak egy probléma kezelésével, hanem a sajtó nyilvánosan leplezze le azoknak az intellektuális és morális csődjét, akik fajgyűlölettel, idegengyűlölettel és antiszemitizmussal házalnak.
Amikor Önök úgy döntöttek, hogy újságírók lesznek és ezt az élethivatást választották, sokan egy olyan Magyarországon hozták meg a döntést, amely még elnyomásban élt a vasfüggöny mögött. Önök és kollégáik lassan-lassan feszegették le a darabkákat a gátakról, amelyek akadályozták és gátolták a nyílt, közös gondolkodást, vitát és eszmecserét. Itt egy megjegyzés, ott egy jelző, egy karikatúra, amely többet fejezett ki annál, mint amit a cenzor értett. Az akkor és az azóta eltelt évek során tanúsított bátorságuk rendkívüli, és a magam és kollégáim nevében elismerésemet fejezem ki Önöknek.
Ám a munkájuk – a mi munkánk – még nem ért véget. A szólásszabadság Magyarország minden magyarjának járó joga, amelyért Önök küzdöttek, nem végcél, hanem eszköz, amint azt Frankfurter főbíró kifejtette.
A gyűlöletet, a tudatlanságot és a félelmet soha nem tudjuk kiirtani az emberi társadalomból. Ez kijózanító tény, és a kevésbé bátrakat esetleg eltérítheti a céljuktól. De ebben a teremben nincs olyan ember, aki a kihívások elkerüléséről szóló életet választotta volna. Továbbra is küzdeni fogunk, lelkesítjük a következő nemzedéket, hogy elvszerűen folytassák e küzdelmet, és szüntelenül azon fogunk igyekezni, hogy az igazság fényét vessük oda, ahol a sötétség honol.
Köszönetet mondok a munkájukért, és köszönöm, hogy meghívtak. Megtiszteltetés, hogy Önök között lehetek.
