David Pressman nagykövet beszéde az Egyesült Államok Nagykövetségének Családi Pride Piknik eseményén
2023. július 16.
Nagyköveti Rezidencia
Jó napot kívánok!
Amikor majdnem egy évvel ezelőtt az Egyesült Államok új magyarországi nagyköveteként családommal együtt leszálltam a repülőgépről, az egyik legelső dolog, amit láttam, egy hatalmas tábla volt a budapesti repülőtéren, amelyen ez állt: Köszöntjük a “Családbarát Magyarországon”. Nagyon örülök, hogy pontosan ebben a szellemben köszönthetem Önöket partneremmel, Daniellel és két gyermekünkkel együtt ezen a családi pikniken az Egyesült Államok nagyköveti rezidenciáján, a családbarát Magyarországon.
Amerikai nagykövetként abban a megtiszteltetésben van részem, hogy különböző hátterű és politikai nézeteket valló magyar embereket láthatok vendégül. Éppen két héttel ezelőtt sok magyar csatlakozott hozzánk itt, ugyanezen a helyszínen, hogy megünnepeljük Amerika függetlenségének 247. évfordulóját. Megragadtam akkor a lehetőséget, hogy egy bizonyos családról beszéljek: a NATO-szövetségről, mint családról. A szövetségről, amely összeköti ezt a két országot. Említettem, hogy a családok bonyolultak lehetnek és nem mindig értenek egyet – mégis mindig a család az első. És ha mindez igaz az országaink esetében, akkor minden bizonnyal igaznak kell lennie azoknak a családoknak az esetében is, amelyeknek elismerésére és megünneplésére ma összegyűltünk.
Teljesen nyilvánvalóvá vált azonban, hogy most, amikor Magyarországon a vezetők új törvényeket hoznak a “gyermekek védelmére”, amikor könyveket fóliáznak le, amikor könyvesboltokat könyvek bemutatásáért bírságolnak meg, amikor szivárványos padokat rongálnak meg, most van itt az ideje annak is, hogy az Egyesült Államok megünnepelje Önöket és családjaikat azzal, hogy otthont ad a Budapest Pride után tudomásom szerint az egyik legnagyobb LMBT találkozónak, és egyben a legnagyobb LMBT családi összejövetelnek Magyarország történetében. Köszöntöm Önöket!
A szabadságharcosok országában gyűltünk ma össze: ott, ahol hősök szálltak szembe a vasfüggönnyel, amikor mások ezt nem tették meg; ahol költők az erkölcsi tisztaságot használták az önteltség akadályainak felszámolására; ahol aktivisták falakat bontottak le, amelyek elválasztották a nyugatot a kelettől, a szabadságot az elnyomástól, a méltóságot a félelemtől.
A magyarok, akárcsak az amerikaiak, vágynak a szabadságra és tisztelik a hőseiket.
Minden szabadságról szóló történetnek megvannak a maga hősei – de a hősök sokfélék. Nem tűnnek mindig óriásoknak; nem feltétlenül néznek ki úgy, mint Kossuth, vagy nem úgy szavalnak, mint Petőfi. Lehetnek ismeretlenek, hétköznapiak. Magyar szerzők és illusztrátorok, akik arra tanítanak minket, hogy “meseország mindenkié”. A könyvesbolt-tulajdonos, aki ezt a mesét elérhetővé teszi – mindenki számára. A magyar szülők és leendő szülők, akik családot építenek és védelmezik azt a politikai támadásokkal szemben. Azok a magyarok, akik közül sokan itt is vannak ma, és akik továbbra is eltántoríthatatlanul mutatják meg történeteiket, családjaikat és szeretetüket, hogy ezzel előmozdítsák minden magyar ember emberi jogait. Hétköznapi hősök, akik minden magyar ember jogainak előmozdításán dolgoznak; hétköznapi hősök, akiknek a történetei túl gyakran maradnak elrejtve.
A könyvek hősök történeteiről mesélnek. Ahogyan az egyetemek, úgy a könyvek sem fegyverek. De veszélyesek lehetnek. Mert olyan történeteket mesélhetnek el, amelyeket másképp nem hallanánk. Eszmékkel ismertethetnek meg, bemutathatják az összetettséget, megmutathatják a gondolatok, a vélemények és a családok sokszínűségét, megmutathatják … Önöket.
Miközben politikai pártok azzal próbálnak meg ellenőrzést gyakorolni könyvek és egyetemek felett, hogy lojalistákat neveznek ki az akadémiai intézmények irányítására, könyvesboltokat vásárolnak fel, és könyveket fóliáztatnak le, ne feledjük, hogy a politikusoknak nem dolga a könyvek és eszmék ellenőrzése. És ahogy igaz ez a magyar hős, Széchenyi arisztokráciát elítélő könyvére, amelyet 1831-ben Magyarországon az utcákon elégettek, ugyanúgy igaz Papp Dóra vagy Alice Oseman családról szóló könyveire is, amelyek 2023-ban Magyarországon márpedig célkeresztben vannak a könyvesboltokban. Néha hősökre van szükség ahhoz, hogy ennek elejét vegyük.
Budapesten a könyveken lévő fólia valódi szerepe nem az, hogy elrejtse, sokkal inkább, hogy kiemelje azokat. Hogy jelezze: ami abban áll, az aberrált. Hogy ami abban van, az nem helyes. Hogy ami benned van, az nem helyes. Hogy a te történetedet el kell különíteni.
Túl gyakran látunk itt történeteket a politikai retorikában és a politika ellenőrzése alatt álló sajtóban, amelyek az ilyen jellegű félelemkeltésen alapulnak – félelemkeltésen a szokatlantól, az ismeretlentől, a kívülállóktól, még [idézem] az “ellenfelektől” is – holott ezek a félelmek oly gyakran csak mesék.
Van egy amerikai mondás, amely így szól: nem ítélhetsz meg egy könyvet a borítója alapján. És amikor belenézünk azokba mesekönyvekbe, amelyeket mások lefóliáztak, azt látjuk majd, amit minden okos gyerek tud már: hogy valójában nincs mitől félni… hogy a mesékben ábrázolt, képzeletbeli gonosztevők, akiktől félniük kellene, mind csak kitaláció. Fikció. Nem a valóság, csak a képzelet szüleménye.
Amikor kinyitod a borítót és belenézel, akkor azt fogod látni, hogy a gondolat, amelytől azt mondták, hogy félned kellene, valójában egy testvér, egy fiúgyermek, egy lánygyermek, egy osztálytárs, egy tanár, egy munkatárs, egy szomszéd, egy barát vagy egy szövetséges… – család. És amikor megpróbálod az ő szemükön keresztül látni a világot, amit a történetek tesznek lehetővé számunkra, gyakran rájössz, hogy a gonosz, akit látni véltél, csak a képzelet játéka volt. Talán csak tükröződés a fólián.
Magyarország történetének a szépsége – Amerika történetéhez hasonlóan – az, hogy a megírása most is folyamatban van: Önök írják, mindannyian.
Nincsenek egyedül. Valódi reményt adott számomra, hogy a héten 49 ország magyarországi nagykövetsége és kulturális intézete egy félreérthetetlenül erős, közös nyilatkozatot írt alá a magyarországi LMBT-jogokról, amelyben határozottan felszólítanak azon törvények és politikai retorika megszüntetésére, amelyek hátrányosan érintik az LMBT közösséget Magyarországon.
Ha már a történeteknél tartunk, azt hiszem, a sajtót képviselő barátaim szeretnék, ha rövidre fognám ezt a beszédet, hogy ők is megírhassák erről a saját történetüket. Köszöntöm most a sajtó képviselőit – mindannyiukat, beleértve a kormány által ellenőrzött média képviselőit is – életük talán legelső LMBT-rendezvényén. Köszöntöm Önöket. Örülök, hogy itt vannak. Önök mind más és más történeteket fognak elmesélni erről a családi piknikről. Ha van Önök közt olyan, aki a maga történetéhez gonosztevőt jött keresni, az remélem, hogy a fólián túl most valami sokkal hétköznapibb, szokványosabb és gyönyörűbb dolgot lát majd: családokat. Magyar családokat és amerikai családokat – a mi emberi családunkat. Családokat, amelyek megérdemlik az Önök tiszteletét, a méltóságot. Családokat, amelyekre mindannyian büszkék lehetünk. Családok, akik megérdemelnek egy ilyen örömteli alkalmat, itt és most.
Most pedig kellemes időtöltést kívánok a játékokhoz, az ételekhez, a társasághoz, miközben elvegyülnek azok között a hétköznapi hősök között, akik minden magyar ember és minden magyar család emberi méltóságának előmozdításán dolgoznak.
Családomtól az Önök családjainak: Köszöntöm mindannyiukat.
