David Pressman nagykövet beszéde 
Függetlenség napi fogadás 
2023. június 30.  

Tisztelt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr, tisztelt miniszterek, nagykövetek és vendégek, megtiszteltetés számomra, hogy üdvözölhetem Önöket az amerikai függetlenség 247. évfordulója alkalmából.

Szeretném megköszönni Pintér Sándor miniszter úrnak, hogy lehetővé tette a Készenléti Rendőrség Zenekarának a mai fellépést. Szeretnék köszönetet mondani továbbá Golarits Flórának valamint Brandon Charters tengerészgyalogos őrmesternek a magyar és az amerikai himnusz rendkívüli előadásáért.  Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk!

Innen körülbelül 120 kilométerre több száz fiatal amerikai férfi és nő, az Egyesült Államok fegyveres erőinek tagjai azért tartózkodnak Magyarországon, hogy ezekben a bizonytalan időkben is biztosítsák Magyarország és szomszédai biztonságát.  Ezek az amerikai katonák megtestesítik azt a kötelezettségvállalást, amelyet az Egyesült Államok tett Magyarország és valamennyi szövetségesünk felé, és amelynek mindig eleget is teszünk.  Ezúton szeretném köszönteni az Egyesült Államok hadserege 101. légideszant alakulatának Veszprém közelében települt Charlie Troopjának tagjait, akik ma azért csatlakoztak hozzánk, hogy bevonuljanak a nemzeti lobogóval.  Ők nem egy díszelgő egység. Gyakorló öltözetüket viselik, mert aktív állományban vannak itt azért, hogy támogassák a NATO keleti szárnyát. Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk.

Amint azt a diplomáciai testület veteránjai, az itt jelenlévő kollégáim is jól tudják, a nemzeti ünnepi eseményeken sokszor hajlamosak vagyunk több hangsúlyt fektetni a ceremóniára, és a formalitást a tartalom elé helyezni.  Minden igyekezetem ellenére nem ígérhetek rövid beszédet. Amit megígérhetek azonban az az, hogy az idei ünnepség kissé más lesz.  Idén nem lesz szerenád nosztalgikus sanzonénekestől a rendezvényen, inkább a fiatalos, indie-rockos hangulatra törekszünk.  Bár a zenekar, amelyet hamarosan a színpadon üdvözölhetünk, lehet, hogy hangos lesz, én törekszem arra – néhány vendégem megkönnyebbülésére -, hogy az üzenetem ne legyen hangos.  Legalábbis nem az egész üzenetem.

De mivel ma van a Függetlenség Napja, szeretnék néhány percet szánni arra, hogy beszéljek valami olyasmiről, ami mind az amerikaiak, mind a magyarok számára fontos: a függetlenségről.

Bár a “függetlenség” szóval gyakran dobálóznak a politikusok, maga a fogalom Amerika lelkének szerves része.  Bátor alapító okmányunk – a Függetlenségi Nyilatkozat – egyértelmű kijelentést tett a világnak arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok saját, független útját fogja járni, és másokat is arra ösztönzött, hogy ugyanezt tegyék.

A “függetlenség” az amerikaiak DNS-ében kódolva van, a csontjainkba ivódott.

Ugyanez igaz a magyarokra is.

A Magyarországon töltött idő alatt megismertem a magyar történelem nagyságát, a fékezhetetlen szellemet, és igen, a tragédiáit is.  Egy olyan történelmet, amely a magyarokat – az amerikaiakhoz hasonlóan – arra késztet, hogy megbecsüljék a függetlenséget és kiálljanak mellette, valamint hogy harcoljanak érte.

1848-ban.  1956-ban.  1989-ben.

A függetlenségi nyilatkozat azonban nem az elszigeteltség kinyilvánítása.  1776-ban új országunk nem zárkózott el szövetségeseitől és partnereitől.  Jefferson és Adams – akik nagykövetként is szolgáltak, Nagy-Britanniában, Hollandiában és Franciaországban, kétszer is! –  a Függetlenségi Nyilatkozatot fogalmazták meg, nem pedig egy elszigetelődési nyilatkozatot.  Ahogy országunk növekedett és megtalálta helyét a világban – néha vonakodva, nem mindig zökkenőmentesen – az amerikaiak partnerséget és végül szövetséget kerestek mindazokkal, akik hasonló értékeket követtek. Tettük mindezt azért, hogy együtt erősebbek lehessünk.

A szövetségek nem csökkentik, hanem garantálják függetlenségünket.

Amerika ereje nem csak a saját katonai erőnkből fakad, hanem ezekből a demokratikus szövetségekből is.

A magyarok értik ezt. Éppen ezért, 1999-ben Magyarországot befogadta a világ eddigi legerősebb szövetsége. Jövőre ünnepeljük Magyarország NATO-szövetségesi tagságának 25. évfordulóját!

Valójában a Missouri állambeli Independence kisvárosában – a NATO megalapításában aktív szerepet betöltött Harry Truman elnök szülővárosában – történt, hogy Magyarország hivatalosan is a szövetség tagjává vált egy olyan ünnepségen, amelyet régi főnököm, Madeleine Albright külügyminiszter elnökölt.  Magyarország ezen szövetséghez való csatlakozása alkalmából Martonyi János magyar külügyminiszter nem a katonai erőről, hanem a demokratikus értékekről beszélt.  Szavai szerint Magyarország sorsa az volt, hogy “újra csatlakozzon azokhoz, akikkel azonos értékeket, érdekeket és célokat vall.”

És nehogy azt higgyék, hogy ez nem volt több üres közhelynél: a történelem – az önök gazdag és tragikus történelme – volt a figyelem középpontjában aznap a Missouri állambeli Independence-ben.  Martonyi úr folytatta: “A múltban a magyarok gyakran panaszkodtak az elhagyatottságra, és arra, hogy egyedül kell küzdeniük. Ennek végre vége.  Magyarország hazatért, újra családban vagyunk.”

És igaza volt.  Magyarország a NATO család tagja.

Mint tudjuk, a családok bonyolultak tudnak lenni.  Nem mindenki ért egyet mindenben.  A családtagok néha nem értenek egyet, vitatkoznak vagy civakodnak.  De ami összetartja a családokat, az erősebb, mint ami szétválasztja őket.  És mindig a család az első.

Az európai történelem egy egyedülállóan sorsdöntő pillanatában vagyunk, amikor Oroszország folytatja brutális agressziós háborúját Ukrajna ellen.

Ilyenkor nincs helye a barátokkal folytatott politikai háborúknak. Valódi háború fenyegeti ugyanis azt a világrendet, amelynek védelmén a NATO oly sokáig dolgozott.

Azt akarjuk, hogy ez a háború véget érjen.  Békét akarunk.  De ez csak akkor történik meg, ha az oroszok felhagynak az egyoldalú agresszióval és hazamennek.

A háborús pártokról, a háborúpárti országokról sőt a háborúpárti nagykövetekről (is) szóló zaj ellenére a lármázás valójában nem lehet politikai álláspont. Ahogyan a feltétel nélküli megbékélés sem.

Az Egyesült Államok talán minden eddiginél jobban összpontosít a Magyarországgal való kapcsolatára.  Szorosan figyelemmel kísérjük, hogy Magyarország hogyan dönt.

Itt az ideje, hogy mindannyian, egységesen elismerjük a közös demokratikus értékeinket, az Oroszország által jelentett fenyegetést, valamint szövetségünk erejét. Védjük meg, erősítsük meg, bővítsük ezt a szövetséget!  Egységünk nem aláássa függetlenségünket, hanem megvédi azt.  Csak egy pillantást kell vetnünk a történelemre, hogy ezt megértsük.

De ma este, ahogy beszédem elején ígértem, emlékezzünk meg az amerikai történelem 247 évéről, és koncentráljuk a jövőre.  A mi jövőnkre és Magyarország jövőjére, együtt.  Magyarországon harminc évvel ezelőtt zajlott le a demokratikus átmenet.  Mai vendégeink közül sokan soha nem is éltek más politikai rendszerben.  Önök azok, akik Magyarország demokráciájának szellemét és dicső jövőjét képviselik.

Jeffersonnal és Adams-szel kezdtem, így természetesen…nos, a U2-val és Bonóval fejezem be. Bono azt mondta: “A popzene gyakran azt sugallja, hogy minden rendben van. A rockzene viszont azt mondja, hogy nem, nincs rendben, de lehet változtatni rajta.”  Azt hiszem, ezekben az időkben szükség van egy kis rock’n’rollra, mivel nincs minden rendben itt a régióban, a világban és a családunkban.  De ahogyan azt egy családban is szokás: nem adjuk fel, nem várakozunk tétlenül, nem várjuk, hogy a dolgok maguktól eltűnjenek.  Beleállunk, elkötelezzük magunkat, keményen dolgozunk, újrakezdjük, és erősebbek leszünk! Mindvégig együtt.

Ünnepeljük tehát ma a függetlenséget, a családot, Magyarország és az Egyesült Államok összetartó családját!

Köszönöm, hogy eljöttek, jó szórakozást és boldog Függetlenség Napját!