Gondolatok Hálaadás kapcsán – a lelki ellenállóképességről, a növekedés lehetőségéről és a háláról az útért, amit bejárhattam
Írta: Hesna Al Ghaoui, Fulbright ösztöndíjas
Hála, büszkeség, nosztalgia, és mostanában egy kis szomorúság – ezek az érzések kavarognak bennem, ahogy visszagondolok tavaly novemberre, amelyet az egyik legfontosabb amerikai ünnep, a hálaadás idején Kaliforniában tölthettem. A hálaadás napját Redwood Cityben ünnepeltük egy családnál, akik minket is meghívtak, három másik családdal együtt, hogy picit belelássunk a különleges amerikai tradíciókba. Pulyka, töltelék, krumpli szósszal és persze sütőtökös pite – igazi ízelítőt kaphattunk a hagyományos amerikai hálaadásból, még úgy is, hogy valójában csak az egyik család volt amerikai a jelenlévők közül. Ez volt talán az egyik legfontosabb benyomásom Kaliforniáról: a sokszínűség és a befogadás érzése, különösen Berkeleyben, amely a különböző nációk, hitek és ideológiák legizgalmasabb és legvibrálóbb olvasztótégelye számomra Amerikában.
Hogy hogyan kerültem a családommal Berkeleybe? Tavaly egy teljes tanévet tölthettem a University of California Berkeley-n, egy Fulbright-ösztöndíjnak köszönhetően, amelyet még 2020-ban kaptam, de amit a COVID-19 világjárvány miatt egy évvel el kellett halasztani. Visszatekintve ezekre a viharos időkre, most úgy látom, jobb is volt így, hogy kicsit később keltünk útra, így több időm volt felkészülni a kutatásra, amely során a reziliencia és a poszttraumás növekedés legfontosabb faktorait szerettem volna megérteni. Fulbright-ösztöndíjam célja – amelyet a Rosztoczy Alapítvány egy másik ösztöndíjjal egészített ki – az volt, hogy választ találjak a következő kérdésekre: Mely tényezők játsszák a legjelentősebb szerepet abban, hogy miként birkózunk meg egy traumatikus eseménnyel? Mi a közös azoknak az embereknek a személyiségében, gondolkodásmódjában, vagy körülményeiben, akik egy kihívást jelentő életeseménnyel is képesek megbirkózni, sőt, abból akár növekedni is? Megjósolható-e – személyiségjegyek, pszichés vagy más tényezők alapján –, hogy egy személy képes lehet-e fejlődni egy trauma következményeként az élete valamely területén? A válaszok megtalálása érdekében több mint harminc mélyinterjút készítettem nemcsak traumatúlélőkkel, hanem kutatókkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, szociálpszichológusokkal, neurológusokkal és terapeutákkal is – az Egyesült Államok egész területéről.
Mivel íróként, újságíróként és dokumentumfilmesként az utóbbi években elsősorban az emberi viselkedés mozgatórugói és a pszichológia foglalkoztattak, a kutatással az volt a célom, hogy közelebb hozzam a különböző tudományos elméleteket és gyakorlatokat az emberekhez, és olyan eszközöket adjak a kezükbe, amelyek segíthetnek a nehéz életeseményeik átkeretezésében, újraértékelésében. A karrierem annak idején külpolitikai tudósítóként és háborús tudósítóként indult, és talán ez is közrejátszott abban, hogy szerintem a traumatikus életesemények feldolgozásáról és a velük való megbirkózás módjairól sokkal többet kellene beszélnünk. Különösen manapság, amikor az egymásra gyűrűző krízisek korát éljük, és minden eddiginél bizonytalanabbnak érezzük a jövőt.
“Amikor a dolgok rendkívül nehézzé váltak, akkor sem azt kérdeztem: miért pont én. Azt kérdeztem: mi lesz most? Mi a következő lépés? Mit hoz a holnap?”
“Amikor a dolgok rendkívül nehézzé váltak, akkor sem azt kérdeztem: miért pont én. Azt kérdeztem: mi lesz most? Mi a következő lépés? Mit hoz a holnap?” – mondta Edith Eva Eger világhírű pszichológus és terapeuta, A döntés című könyv szerzője, amikor szerencsém volt meglátogatni őt San Diegó-i otthonában. Eger mindig is elutasította, hogy áldozatként tekintsen magára, ami az interjúim alapján úgy tűnik, az egyik legfontosabb alapköve annak, hogy valaki képes legyen a traumafeldolgozásra, a gyógyulásra és a növekedésre. A mélyinterjú, amelyben megosztotta emlékeit a náci haláltáborról, valamint arról az elképesztő személyes és karrier útról, amelyet bejárt, hogy terapeutává válhasson, hatalmas kincset jelent majd a kutatásomban, és egyértelművé tette számomra azt is, hogy nincs is talán nála hitelesebb képviselője a rezilienciának és a poszttraumás növekedésnek.
Az ösztöndíjas év során lehetőségem volt találkozni és interjút forgatni számos olyan kutatóval is, akiknek óriási hatása volt a 20. század pszichológiájára. Ilyen például Elliot Aronson szociálpszichológus is, akinek a kognitív disszonanciáról, a csoporton belüli ellenségeskedésről, és az ehhez kapcsolódó Mozaik-módszeréről szóló gondolatai egyértelművé teszik, hogy a kooperációra épülő oktatás megteremtése elkerülhetetlen, ha reziliens gyerekeket akarunk nevelni, és meg akarjuk előzni az iskolai erőszakot. Találkozhattam Carol Dweckkel, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszorával is, akinek elmélete rámutat arra, hogy a fejlődés fókuszú szemléletmód (growth mindset) milyen fontos szerepet játszik abban, ahogyan a traumatikus életeseményekkel megbirkózunk.
Amellett, hogy számos neves kutatóval készítettem interjút, találkoztam több gyakorló terapeutával és trauma-szakértővel is, valamint agykutatókkal, alváskutatókkal, szociálpszichológusokkal, oktatási szakértőkkel, gyászszakértőkkel és gyermekfejlődési szakértőkkel készítettem mélyinterjúkat. Az egyik legizgalmasabb látogatásom a kaliforniai Sacramentóban, a Poszttraumás Növekedés Központban volt, ahol az alapító, Melinda Keenan több évtizedes tudással és tapasztalattal rendelkezik a traumafeldolgozás területén. A központ főként veteránokkal és tűzoltókkal, mentősökkel dolgozik, a módszerét tekintve pedig a „morális sérülésre” helyezi a hangsúlyt. Úgy véli, hogy a trauma a meghasadt kapcsolatokról szól, ezért nem intraperszonális, hanem interperszonális jelenségként kell kezelni.
Találkozhattam olyan reziliencia- és traumaszakértőkkel is, akik maguk is súlyos traumán mentek át, és a poszttraumás növekedéssel kapcsolatos tapasztalataikat nem csupán szakmai, hanem személyes perspektívából is meg tudták osztani velem. Ezek az interjúk szintén rendkívül értékesnek bizonyultak a kutatásom szempontjából.
Persze ez az év számomra is hatalmas tanulási és fejlődési lehetőséget jelentett, hiszen az elképesztő kulturális és szakmai élmények mellett nekem is szembe kellet néznem sok-sok kihívással, anyaként, szakemberként, emberként. Nem volt egyszerű mindent a nulláról újrakezdeni egy teljesen új környezetben, megoldani az összes logisztikai nehézséget a megszokott családi és baráti háló nélkül, és új rutinokat találni, egyben megtartani a régi hagyományokat a gyerekekkel és a férjemmel. Az első hónap után én is átmentem egyfajta identitás-válságon, amelyben közre játszhatott, hogy egy olyan környezetbe csöppentem, ahol a világ legnevesebb pszichológus szakemberei vettek körül.
Mint később megtudtam, az én esetem egyáltalán nem egyedülálló, és a legtöbb Fulbright-ösztöndíjas hasonló tapasztalatokon megy keresztül, függetlenül attól, hogy épp milyen magasan szárnyal otthon a karrierjében. Egy vadonatúj szakmai és elég erősen versengő környezetbe kerülve az ember egy újfajta szemüvegen át láthatja önmagát és a tudását. Ami egyéként hatalmas ajándék, mert lehetőséget ad arra, hogy újrafogalmazd és újraértékeld, ki is vagy, mit tudsz, miben kell fejlődnöd, és valójában mit érnek a tapasztalataid. Sokszor ugyanis valódi kincsek birtokában vagy, amelyeket addig talán természetesnek vettél vagy nem tulajdonítottál neki nagy jelentőséget, mások azonban egy új környezetben hatalmas értékként tekintenek rá. Kicsit olyan ez az egész folyamat, mintha pici puzzle-darabokra esnél, amelynek a részeit újra össze kell raknod – de az új kép, amelyet magadról alkotsz, egész biztosan más lesz, mint amellyel érkeztél. Ez a folyamat pedig néha fájdalmas, de sokszor felemelő, és érdemes átmenni rajta, hiszen ritka lehetőség, hogy felnőttkorban valaki ilyen izgalmas belső utazást tehessen. Az biztos, hogy a lelki ellenállóképességet elképesztően fejleszti.
Ezért a csodálatos lehetőségért pedig nem tudok eléggé hálás lenni a Fulbright Bizottságnak, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának, a Rosztoczy alapítványnak, a Berkeley Egyetem Személyiség- és Társadalomkutató Intézetének, valamint vendéglátó professzoromnak, Iris Maussnak. Az utamnak azonban még nincs itt vége: bár az idei, közelgő hálaadást Budapesten fogom ünnepelni, szerencsésnek érzem magam, hogy ennek az évnek köszönhetően olyan szoros és mély barátságokat köthettem Berkeleyben és a Bay Area-ban, amelyek szerintem évtizedekig kitartanak.
Nemcsak a barátságok és a szakmai együttműködések fognak folytatódni, hanem remélhetőleg a tudásomat is át tudom majd adni másoknak. Mióta 2022 júliusában hazajöttem, számos előadásra és interjúra kértek fel a tapasztalataimmal és a kutatási témámmal kapcsolatban Ez megerősít abban a hitemben, hogy mindaz, amit a rezilienciáról, a poszttraumás növekedésről és a lelki ellenállóképességről tanultam, elképesztően fontos tapasztalat ebben a nagyon érzékeny, hirtelen változó és bizonytalanságokkal teli korban, amelyben élünk. Remélem, hogy az új könyvemmel, amelynek megírásába épp most vágok bele, sokaknak át tudom majd adni a megszerzett tudást, nemcsak Magyarországon, hanem a világ minden táján.
