Fenyves Péter Polgármester Úr, Törő Gábor Képviselő Úr, Dékány András Nagykövet Úr az Emberi Erőforrások Minisztériumától, Tanárok, Munkatársak és Diákok!
Jó napot kívánok! Nagyon köszönöm a mai meghívásukat, és a meleg fogadtatást itt, Móron!
2008 óta az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Amerikai Nagykövetség számos iskolát választott ki Magyarországon, az “Amerika Napok” megszervezésére. Ez a program az Egyesült Államok és Magyarország közötti kiváló, folyamatos együttműködést képviseli, és rávilágít az egyének közötti csereprogramok fontosságára. Kollégáim a budapesti Nagykövetségen, Maurice Pettiford és Yan Schal, valamint jómagam, nagyra értékeljük azokat a lehetőségeket, amelyek során az Egyesült Államokkal, annak népével, történelmével és kultúrájával kapcsolatos tapasztalatokat és gondolatokat megoszthatjuk az olyan diákokkal, mint Önök is.
Fulbright szenátor, az Egyesült Államok kormánya legtekintélyesebb csereprogramjának, a Fulbright-ösztöndíjnak az alapítója egyszer azt mondta: “Az oktatási csereprogramok képesek egyes emberekre lebontani a nemzeteket, és ezzel minden más kommunikációs formánál jobban hozzájárulnak ahhoz, hogy emberi lényeggel töltsék meg a nemzetközi kapcsolatokat.”
Fulbright szenátorra és erre az idézetre gondoltam, amikor kiválasztottam a mai témát: Multikulturalizmus és a tolerancia kultúrája az Egyesült Államokban. Fulbright szenátor úgy gondolta, hogy amikor személyesen találkozunk valakivel, aki más országból származik, nem csak a másik kultúráját, de a másik személyét is közvetlenül meg kell ismernünk. Ha nem sajnálják az időt egy másik ember megismerésére, arra, hogy meghallgassák az életről alkotott nézeteit, hogy az egyént – az összetett, de árnyalt személyiséget megismerjék – máris túlléptek a sztereotípiákon.
Nem kétséges, ez olyan lecke, amit én magam is megtanultam az életem során. Amerika szívében, Chicago környékén nőttem fel, de délen jártam egyetemre, Virginia államban. Ott politikatudományt és közgazdaságtant tanultam, valamint egy évig nemzetközi kapcsolatokat hallgattam az esős Skóciában. Mindezek után a napos Los Angelesben találtam magam, ahol televíziózással és művészetekkel foglalkoztam. A Kaliforniában eltöltött időszak alatt sok társadalmi és környezetvédelmi ügyben vállaltam önkéntes munkát, melyek aztán a közszolgálathoz, ténylegesen ide, Budapestre vezettek.
Utazásaim során, amikor világszerte különféle emberekkel kerültem kapcsolatba, felfedeztem néhány kultúrával összefüggő dolgot. Először is, a kultúra valóban hatalmas téma. Egy egész ország eszméje lehet, egy közösségé, amelynek évszázadokra visszamenőleg közös a történelme. De ugyanakkor a kultúra nagyon bensőséges világ is, amibe az egyes családok tradíciói és napi életvitele is beletartozhat.
Például biztos vagyok benne, hogy hallottak már a Hálaadás ünnepéről, amely valóban egyesíti az amerikaiakat, és rendszerint együtt emlegetik a pulykával. De biztosan meglepődnének, ha megtudnák, hogy nem mindenki eszik pulykát. A közös ünnepen tényleg összejövünk a barátokkal és a családdal, de ekkor is mindenki a maga elképzeléseit valósítja meg. Biztos vagyok benne, hogy Maurice, Yan és magam is a bennünket ért különböző hatások alapján alakítjuk ki az ünnepi menüt.
Ezeket a különbségeket a földrajzi fekvés és maga a helyszín is befolyásolja. A világon sok helyen éltem. Láttam, hogy a különböző tényezők, pl. az időjárás, a táj és a népesség mivolta mennyire rányomja a bélyegét az ott élő emberekre. Még ha soha nem is jártak az Egyesült Államokban, el tudják képzelni, hogy New York felhőkarcolói és nyüzsgő utcái másképpen hatnak az ott élőkre, mint a Los Angelesben élőkre a napfény, a pálmafák vagy az autópályák.
A kultúrát azonban nem határolják be sem a határok sem a DNS. Mindenhol, ahol éltem találkoztam olyanokkal, akikkel volt valami közös bennünk. Például szeretem a művészeteket – bizonyára vannak Önök között olyanok, akik a YouTube-on látták a Művészet a követségen elnevezésű gyűjteményt. Bárhová is vet a sors, találkozom olyanokkal, akik a művészet nyelvét beszélik. A művészek szólnak az alkotás szépségéről, munkáik jelentéséről, vagy a választás lehetőségeiről. Mindegy, hogy New Yorkban, Los Angelesben, Budapesten vagy Móron élünk, egy mikrokultúrát képezünk, mert maga a közösség a közös érdeklődés és megértés alapján eggyé válik az önkifejezés folyamatában.
Úgy vélem, hogy az Egyesült Államokban ez a tolerancia kultúrájának az alapja. Az a képességünk, hogy elismerjük a bennünket egyesítő kultúrát és az egyes személyek saját speciális hozzájárulását ehhez az elegyhez. A múltban Amerikát az “olvasztótégely” országának írták le, ahol a bevándorlókat felszívta egy domináns kultúra. Ma úgy mondhatjuk, hogy Amerika inkább egy olyan leves, amelyben a különféle hozzávalók együtt járulnak hozzá az alaplé gazdagításához.
Ehhez jó bizonyítékként szolgálnak annak a 2015-ös tanulmánynak az eredményei, amit az Amerikai Nemzeti Természettudományi, Mérnöki és Orvosi Akadémiák készítettek. Ez azt mutatta, hogy a bevándorlók gyorsabban és szélesebb körben integrálódnak az amerikai társadalomba, mint valaha. De ebben a folyamatban a migránsok átalakítják Amerikát, helyi szinten és ezen túlmutatóan is. A futball egy fontos, ligával rendelkező sportág lett, több salsát adnak el egy évben, mint ketchupot, mára a bagel amerikaibb, mint a fánk. Ahogy 2015 decemberében Obama elnök mondta az új amerikai állampolgárok eskütételén: „Nem mondhatjuk elég gyakran és hangosan: A bevándorlók és a menekültek felfrissítik és megújítják Amerikát.”
Obama elnök, egy kenyai bevándorló fia, az ország legmagasabb tisztségét viseli. Két dél-ázsiai bevándorló, Bobby Jindal and Nikki Haley államuk kormányzói. A Fortune 500 vállalatok több mint 40 százalékát első és másod generációs amerikaiak alapították.
Van egy másik nagyon fontos oszlopa az amerikai tolerancia kultúrájának. Az a tény, hogy a demokráciánkban mindenkinek van szerepe abban, hogy megvédje és megerősítse a társadalmunkat mindennap, akkor is, ha valakinek a családja már 200 éve az Egyesült Államokban él, és akkor is, ha valaki első generációs amerikai. Ez az amerikai „E Pluribus Unum” hitvallás kihívása, tehát hogy a sok háttérből érkezve is egyet kell képviselnünk. Ez mindennap kihívás, és mindannyiunknak fel kell lépni, ha intoleranciával és igazságtalansággal szembesülünk, vagy amikor látunk embereket a társadalom peremére szorulni. És ez nehéz lehet. A párbeszéd soha nem állhat meg.
Ez egy olyan szolgálat, amit én nagyon komolyan veszek, nem csupán amerikai nagykövetként, hanem amerikai állampolgárként is. Amikor a Los Angeles-i televíziós iparban dolgoztam, például nagy volt a felelősségem abban, hogy különféle kultúrájú emberek történetét mutassam be, hogy a műsorban elősegítsem a párbeszédet. Büszke vagyok, hogy az ilyen napközbeni adások, az Egyesült Államokban régóta inspirálják a sokszínűségről szóló vitákat az emberek otthonaiban Amerika-szerte. A napközbeni sorozatok az első olyan műsorok, amelyek visszatérően mutattak be afroamerikai szereplőket, feltárták a fajok közti kapcsolatokat és a szexuális és nemi identitás kérdését. És bár nem minden amerikainak van módja nézni ezeket a televíziós sorozatokat, hogy elindítsák és vezessék a diskurzust, mindnyájunknak ugyanannyira van meg az a felelőssége, hogy támogassuk a demokratikus ideáljainkat, és hogy törekedjünk rá, hogy megértsük egymást és a sztereotípiákon túl nézzünk.
Szeretném befejezni a mai gondolataimat egy másik Obama elnök beszédjéből származó idézettel, amit az új amerikai állampolgárok eskütételének ceremóniáján mondott. Azt gondolom, hogy ez igazán jól összegzi, hogy mit jelent az Egyesült Államokban a multikulturalizmus ideálja és a tolerancia kultúrája. Amerikát így nevezte:
„Egy olyan hely, ahol részesei lehetünk valami nagyobbnak. Egy olyan hely, ahol a tehetségeinkkel hozzájárulhatunk és megvalósíthatjuk ambícióinkat és biztosíthatunk egy új lehetőséget magunknak és másoknak. Egy olyan hely, ahol büszkék maradhatunk az örökségünkre, de ahol egyúttal van egy közös hitvallásunk, hűségünk ezekhez a dokumentumokhoz, hűségünk a demokráciánkhoz. Ahol kritizálhatjuk a kormányunkat, de érthetjük és szerethetjük is azt. Ahol megegyezhetünk, hogy együtt élünk, még akkor is, ha nem egyezünk egymással. Ahol a dolgokat demokratikus úton intézzük el és nem erőszakkal és vallási pártoskodással oldjuk meg az ellentéteinket. Ahol egymás mellett szomszédokként élünk, ahol a gyermekeink egymást nemzetünk részeiként és többé nem idegenekként ismerik meg egymást. A nemzet alapzataként. Ez az Egyesült Államok lényege.”
