Antony J. Blinken, külügyminiszter
2021. március 24.
Brüsszel, Belgium
NATO-központ, Agora
BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER:
Üdvözlöm önöket!
Néhány hete, nem sokkal külügyminiszteri kinevezésem után, közvetlenül Amerika népéhez szóltam. Akkor elmondtam, hogy első számú feladatom biztosítani, hogy Amerika külpolitikája őket szolgálja: hogy életüket biztonságosabbá tegye, lehetőségeket teremtsen a családok és a közösségek számára, és foglalkozzon a jövőjüket egyre inkább meghatározó globális kihívásokkal.
Azt is elmondtam, hogy ahhoz, hogy Amerika népét szolgáljuk, meg kell erősítenünk és fel kell élesztenünk a szövetségeinket és partnerségeinket szerte a világon.
Ezért jöttem Brüsszelbe ezen a héten. Most a NATO központjából szólok önökhöz. Ez a szerződéses szövetség közel 75 éve védi Európa és Észak-Amerika biztonságát.
Bár az amerikaiak sok dologban nem értenek egyet, a szövetségek és partnerségek értéke nem tartozik ezek közé. A Globális Ügyek Chicagói Tanácsa által nemrégiben elvégzett felmérés szerint tízből kilenc amerikai gondolja úgy, hogy a szövetségeink fenntartása jelenti a külpolitikai céljaink elérésének legeredményesebb módját. Tízből kilenc. Nem nehéz belátni, miért. Látják, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk – klímaváltozás, a COVID-19-világjárvány, gazdasági egyenlőtlenségek, Kína egyre határozottabb fellépése –, és tudják, hogy az Egyesült Államok sokkal sikeresebben kezelheti ezeket a partnereivel, mint egyedül. És ebben minden szövetségesünk egyetérthet.
Ma a világ igencsak másképp néz ki, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor sok szövetségünk megköttetett – vagy mint akár négy évvel ezelőtt. Megsokszorozódtak a fenyegetések. Élesedett a verseny. Megváltoztak az erőviszonyok. Megrendült a szövetségeinkbe, az egymásba és az elkötelezettségünk erejébe vetett bizalom. Szövetségeink szerte, és még azokon belül sem mindig értünk egyet a fenyegetésekkel vagy a leküzdésükkel kapcsolatban. Közös értékeinkre, a demokráciára és az emberi jogokra veszély leselkedik – nemcsak országainkon kívülről, hanem belülről is. Az új fenyegetések pedig gyorsabban felütik a fejüket, mint ahogy ki tudjuk fejleszteni a védekezéshez szükséges eszközöket.
Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy szükségünk van szövetségekre – legalább annyira, ha nem jobban, mint korábban. A feladat az, hogy ezeket a szövetségeket úgy alakítsuk és újítsuk meg, hogy segítségükkel szembenézhessünk a napjainkban ránk leselkedő fenyegetésekkel, és ugyanúgy szolgálhassák a népünket, mint korábban.
Ma felvázolom, hogyan valósítjuk ezt meg.
Először meghatározom a mindannyiunkat fenyegető veszélyeket. Ezután arról fogok beszélni, hogy mit kell tennünk szövetségeink megerősítéséhez és felélesztéséhez, hogy azok ne csak ezektől a fenyegetésektől védjenek meg minket, hanem közös érdekeinket és értékeinket is védelmezzék. Végül elmondom, mit várhatnak szövetségeseink az Egyesült Államoktól, és mi mit várunk tőlük cserébe.
Először is azonosítsuk a legsürgetőbb fenyegetéseket, amelyek ma leselkednek ránk.
Én úgy látom, ezek három kategóriába sorolhatók.
Az első a más országok jelentette katonai fenyegetések kategóriája. Idetartoznak Kínának a hajózás szabadságának csorbítására és a Dél-kínai-tenger militarizálására irányuló erőfeszítései, valamint az, hogy egyre kifinomultabb katonai eszközökkel veszik célba az indiai-csendes-óceáni térség országait. Peking katonai ambíciói évről évre nőnek. A modern technológiai vívmányokkal kiegészülve pedig azok a kihívások, amelyektől egykor egy fél világ választott el minket, már egyáltalán nem távoliak. Ugyanezt látjuk azokban a katonai eszközökben és stratégiákban, amelyeket Oroszország fejlesztett ki, hogy kikezdje szövetségeinket és aláássa a szabályokon alapuló rendet, amely mindannyiunk biztonságáról gondoskodik. Idesorolható Moszkva agresszív fellépése Kelet-Ukrajnában; a haderő jelenlétének növelése, a nagyszabású hadgyakorlatok és megfélemlítő tevékenységek a Baltikumban, a fekete-tengeri és a kelet- mediterrán térségben és a legészakibb területeken; a nukleáris arzenál korszerűsítése, valamint a vegyi fegyverek bevetése a politikai ellenfelekkel szemben a NATO területén.
Kínán és Oroszországon kívül pedig egyes regionális kulcsfigurák, például Irán és Észak-Korea is olyan nukleáris és rakétaarzenált épít ki és tart fenn, amely veszélyezteti az Egyesült Államok szövetségeseit és partnereit.
A második kategóriába a nagyrészt ugyanezen országok felől leselkedő, nem katonai természetű fenyegetések tartoznak: azok a technológiai, gazdasági és információtechnológiai taktikák, amelyek veszélyt jelentenek a biztonságunkra. Idetartoznak a dezinformációs kampányok és a stratégiai korrupció, melyek célja a demokráciába vetett bizalom megroppantása, valamint a kritikus infrastruktúráinkra, illetve a szellemi tulajdonunk megszerzésére irányuló kibertámadások. Ezek az agresszív lépések nemcsak egyes országainkat fenyegetik, hanem közös értékeinket is, legyen szó a Kína által Ausztráliával szemben alkalmazott durva gazdasági korlátozásokról, vagy arról, hogy Oroszország félrevezető információk terjesztésével próbálja aláásni a választások tisztaságába és a biztonságos, hatékony vakcinákba vetett bizalmat.
A harmadik kategóriába pedig olyan globális krízisek tartoznak, mint a klímaváltozás vagy a COVID-19. Ezek a fenyegetések nem egy adott ország vezetésétől érkeznek, hanem az egész világot érintik. Emelkedik a hőmérséklet és a tengerszint, az egyre hevesebb viharok pedig mindenre hatással vannak a katonai készültségtől kezdve a migrációs tendenciákon át az élelmiszer-biztonságig. Mint azt a COVID-19-világjárvány a napnál is világosabbá tette, egészségügyi biztonsági rendszerünk összefonódott, és csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszem.
Ezenkívül a globális terrorizmust sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amely gyakran átível ezeken a kategóriákon. Annak ellenére, hogy jelentősen visszaszorítottuk a terrorizmus jelentette fenyegetést, még mindig erősen jelen van, különösen, hogy egyes országokban bizonyos csoportok és személyek
támogatást és védelmet kapnak a kormánytól, vagy fennhatóságon kívül eső területeken húzhatják meg magukat.
Ezek közül a fenyegetések közül sok nem volt még központi tényező a szövetségeink megalakulásának idején. Volt, amelyik még nem is létezett. De pont ez a szövetségeink legnagyobb erénye: alkalmazkodásra születtek: együtt kell fejlődniük az új kihívásokkal. Most a következőképpen alkalmazkodhatunk.
Először is, újból el kell köteleznünk magunkat szövetségeink és az azokat fenntartó közös értékeink mellett.
Amikor Amerikát 2001. szeptember 11-én támadás érte, NATO-szövetségeseink azonnal és egyhangúlag az 5. cikknek megfelelően cselekedtek – ha egyikünket megtámadják, mindannyiunkat támadás éri. A mai napig ez volt az egyetlen alkalom a történelem során, amikor alkalmazták az 5. cikket, és ez az Egyesült Államok védelme érdekében történt. Ezt soha nem felejtjük el. És most a szövetségeseink ugyanezt várhatják tőlünk. Mint azt Biden elnök múlt hónapban, a müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián elmondta, megingathatatlan esküt tettünk: Amerika teljes mértékben elkötelezett a NATO
iránt, beleértve az 5. cikket is.
Ezt az esküt ezen a héten NATO-szövetségeseinknek is megerősítettem.
Austin védelmi miniszterrel együtt ugyanezt az elköteleződést fejeztem ki japán és dél-koreai szövetségeseink felé is, ahol nemrégiben folytattunk tárgyalásokat azokról a tehermegosztási megállapodásokról, amelyek az elkövetkező években segítenek majd fenntartani a békét és a jólétet egy szabad, nyitott indiai-csendes-óceáni térségben.
Szövetségeink a közös értékek védelmére jöttek létre. Ezért elköteleződésünk megújításához meg kell erősítenünk ezeket az értékeket és a nemzetközi kapcsolatok alapját, amelynek védelmére esküt tettünk: a szabad és nyitott, szabályokon alapuló rendet. Ezen a fronton világos, hogy mit kell tennünk. Jelen
pillanatban gyakorlatilag a világ összes demokráciája kihívásokkal néz szembe, és ezalól az Egyesült Államok sem kivétel. Nálunk is problémát jelentenek a mélyen gyökerező egyenlőtlenségek, a rendszerszintű rasszizmus és a politikai polarizáció, és ezek külön-külön is aláássák demokráciánk alkalmazkodóképességét.
Mindannyiunk feladata megmutatni azt, ami mindig is a rendszer legnagyobb erőssége volt – a polgárainkat és a beléjük vetett bizalmunkat, hogy jobbá tehetik társadalmainkat és intézményeinket. A demokratikus berendezkedésre nem az eredendő hibák jelentik a legnagyobb veszélyt, hiszen hibák mindig is jelen voltak. A legnagyobb veszély az, ha a polgáraink elvesztik a hitüket abban, hogy a demokrácia képes kiküszöbölni ezeket a hibákat – hogy képesek vagyunk végigvinni, ami mellett az alapításakor elköteleztük magunkat, ami nem más, mint egy tökéletesebb egység megvalósítása. A demokráciát az különbözteti meg az autokráciától, hogy mi képesek és hajlandók vagyunk nyíltan szembenézni hiányosságainkkal – nem teszünk úgy, mintha nem is léteznének, nem hunyunk szemet fölöttük és nem söpörjük őket a szőnyeg alá. A szövetségeink sarokkövét alkotó értékek szemléltetését egymástól is meg kell követelnünk, hogy felvehessük a harcot a demokrácia világszerte megfigyelhető hanyatlásával. Egytől-egyig szót kell emelnünk, ha azt látjuk, hogy valamelyik országban csorbul a demokrácia vagy az emberi jogok gyakorlása. Ezt tesszük egy demokráciában: nyíltan rendezzük a problémákat. Ezeknek az országoknak is segítenünk kell visszatérni a helyes irányba a demokrácia vezérfonalainak erősítésével: ilyen például a szabad és független sajtó, a korrupcióellenes szervezetek és a jogállamiságot védelmező intézmények. Szövetségeink megújítása ezt is magában foglalja.
Másodszor, korszerűsítenünk kell szövetségeinket.
Első lépésként fejlesztenünk kell a katonai erőinket és készültségünket annak érdekében, hogy azok erős és hiteles visszatartó erőként szolgálhassanak. Gondoskodnunk kell például arról, hogy stratégiai célú, nukleáris elrettentő eszközeink biztonságosak és hatásosak maradjanak, különösen az Oroszország által végrehajtott korszerűsítés fényében. Ez kritikus fontosságú ahhoz, hogy elkötelezettségünk szövetségeseink szemében is erős és hiteles maradjon, még akkor is, ha a nukleáris fegyverek nemzetbiztonsági szerepének további csökkentésére irányuló lépéseket teszünk. Indiai-csendes-óceáni szövetségeseinkkel is együttműködünk a régiót érintő sokrétű, összetett biztonsági kihívások megoldásán.
A gazdasági, technológiai és információs területeken jelentkező fenyegetések kezelése érdekében bővítenünk kell az eszköztárunkat. És nem tehetjük meg, hogy pusztán védekező álláspontra helyezkedünk – elébe kell mennünk a problémáknak.
Láttuk, hogyan használja Peking és Moszkva egyre növekvő mértékben a kritikus erőforrásokhoz, piacokhoz és technológiákhoz való hozzáférést arra, hogy nyomást gyakoroljon szövetségeseinkre és éket verjen közénk. Természetesen minden államnak megvan a maga döntési szabadsága, de nem választhatjuk külön a gazdasági kényszerítést a nyomásgyakorlás egyéb formáitól. Ha bármelyikünkkel szemben kényszert alkalmaznak, arra szövetségesként kell reagálnunk, és együtt kell dolgoznunk sebezhetőségünk csökkentésén azáltal, hogy erősebb gazdasági kötelékeket tartunk fenn egymással, mint a legfőbb riválisainkkal. Ez azt jelenti, hogy közösen élvonalbeli innovációkat fejlesztünk, gondoskodunk az érzékeny ellátási láncok rugalmasságáról, mi fektetjük le a feltörekvő technológiákra vonatkozó normákat és előírásokat, és bírsággal sújtjuk a szabályszegőket. A történelem megtanított minket arra, hogy több ország teszi le a voksát az általunk közösen létrehozott nyílt és biztonságos terek mellett, ha mi is ezt tesszük.
A nemzeteken átívelő fenyegetések kezelésére szolgáló eszköztárunkat is bővíteni kell – különös tekintettel a klímaváltozásra és az olyan világjárványokra, mint a COVID-19. Ezek a kihívások olyan hatalmasak, és olyan szerteágazó intézkedéseket kell hoznunk a megoldásukra, hogy kezelésüket gyakorlatilag minden lépésünkbe bele kell szőni, és ezeket az intézkedéseket össze kell hangolnunk megannyi partnerünkkel.
Harmadszor, kiterjedtebb koalíciókat kell kötnünk szövetségeseinkkel és partnereinkkel.
Hajlamosak vagyunk elkülöníteni szövetségeinket és partneri együttműködéseinket. Nem teszünk eleget azért, hogy összehozzuk őket. Pedig kellene. Minél inkább egyesülnek az egymást kiegészítő erősségekkel és erőforrásokkal bíró országok a közös célok elérése érdekében, annál jobban jár mindenki.
Ez az általunk csak „négyeknek” nevezett országok – Ausztrália, India, Japán és az Egyesült Államok – csoportja mögött meghúzódó vezérelv. Biden elnök nemrégiben a négyek első vezetői csúcstalálkozójának házigazdája volt. Közös jövőképünk egy szabad, nyitott, befogadó és egészséges indiai-csendes-óceáni térség, melyet nem kötnek kényszerek, és demokratikus értékekre épül. Jó csapat vagyunk. Együttműködésünk pedig erősíti a kelet- és dél-kínai tenger biztonságára, valamint a biztonságos, megfizethető és hatékony vakcinagyártás és a méltányos hozzáférés megvalósítására irányuló párhuzamos törekvéseket.
A NATO–EU-együttműködés elmélyítése egy másik példa erre. A kiber-, az energia- és az egészségügyi biztonság terén folytatott együttműködés fokozása, valamint a kritikus infrastruktúra megóvása segítségünkre lesz az ellenálló képességünk és a jelenlegi fenyegetésekkel szembeni felkészültségünk növelésében. Így akkor is erősebbek leszünk, amikor az értékeinkért kell síkra szállnunk.
Gondoljunk csak azokra a szankciókra, amelyeket az Egyesült Államok Kanadával, az Európai Unióval és az Egyesült Királysággal együtt rótt ki nemrégiben az ujgurok ellen Hszincsiang területén elkövetett támadásokban részt vevő személyek ellen. Azok a megtorló szankciók, amelyeket ezután Kína alkalmazott az Európai Parlamenttel és az EU Politikai és Biztonsági Bizottságával, a tudományos területen tevékenykedőkkel és az agytrösztökkel szemben, még inkább kiemelik annak fontosságát, hogy ki kell állnunk magunkért, és össze kell tartanunk, máskülönben fennáll a veszélye, hogy azt üzenjük, az erőszak célravezető. Ebbe az is beletartozik, hogy a NATO-n kívüli európai partnereink mellett is kitartunk, akik közül sokan továbbra is mellettünk állnak a szövetség frontvonalában.
Emellett az egyes országok vezetőségén túlmenően a magánszektorról, a civil társadalomról, a jótékonysági szervezetekről, a városokról és az egyetemekről sem feledkezünk meg. A sokszínű és kiterjedt alapokon nyugvó együttműködés elengedhetetlen a globális javak védelméhez – ezek azok az erőforrások, amelyek megosztására és hasznosítására minden embernek joga van, és amelyekre ellenfeleink most rátelepszenek.
Gondoljunk az 5G-re, amelynek esetében a kínai technológia komoly megfigyelési kockázatokat hordoz magában. Össze kell hoznunk a technológiai vállalatokat többek között Svédországból, Finnországból, Dél-Koreából és az Egyesült Államokból, valamint magán- és közfinanszírozás segítségével biztonságos és megbízható alternatívát kell teremtenünk. Évtizedeket töltöttünk kapcsolatépítéssel olyan országokkal a világ minden táján, amelyek ugyanazokat az értékeket vallják, mint mi. Ezért fektettünk annyit ezekbe a partnerségekbe, hogy innovatív módon egyesíthessük erőinket az ilyen és ehhez hasonló új kihívások megoldása érdekében.
Aki kételkedne abban, mi mindent érhetünk el az ilyen jellegű közös munkával, annak ajánlom figyelmébe azt a példátlan együttműködést, amely nemrégiben a tudósok között zajlott. Több száz virális genomszekvenciát osztottak meg különböző intézményeken és határokon átívelően, és ez a kutatás elengedhetetlen volt ahhoz, hogy rekordidő alatt több biztonságos és hatékony, COVID–19 elleni vakcinát fejlesszenek ki. Az Egészségügyi Világszervezet által jóváhagyott vakcinák közül a legelső egy olyan orvoshoz fűződik, aki Törökországban született és Németországban nevelkedett, és részt vett egy európai gyógyszerészeti vállalat megalapításában, amely egy amerikai partnerrel társult a vakcina előállításához.
Lehet, hogy most Amerika szövetségesei és partnerei is hallgatnak engem és azt mondják: „Tudnunk kell, mire számítsunk tőletek”. Hiszen – mint mondtam – az elmúlt években bizonyos fokig megrendült a bizalom.
Ezért világosan ki kell jelentenem, mit ígérhet az Egyesült Államok szövetségeseinknek és partnereinknek.
Ha szövetségeseink is kiveszik a részüket a terhek viseléséből, joggal várják el, hogy a döntéshozatalban is legyen szavuk. Be fogjuk váltani az ehhez fűzött reményt. Ez azzal kezdődik, hogy időben és gyakran konzultálunk barátainkkal. Ez a Biden–Harris-kormányzat külpolitikájának egyik kulcsfontosságú eleme, ami olyan változást jelent, amelyet szövetségeseink máris látnak és értékelnek.
Szövetségeseink kapacitásnövelési törekvéseit értéknek, nem pedig fenyegetésnek tekintjük. Erősebb szövetségesektől maga a szövetség is erősebb lesz. Ha pedig az Egyesült Államok az előbbiekben említett fenyegetések kezelése mentén fejleszti kapacitásait, gondoskodunk róla, hogy azok összeegyeztethetők maradjanak szövetségeinkkel, és szövetségeseink biztonságának megerősítéséhez is hozzájáruljanak.
Cserébe ugyanezt kérjük szövetségeseinktől is.
Az Egyesült Államok nem fogja arra kényszeríteni szövetségeseit, hogy válasszanak közte és Kína között. Nem kérdés, hogy Peking erőszakos viselkedésével veszélyt jelent biztonságunkra és jólétünkre, és aktívan munkálkodik azon, hogy aláássa a nemzetközi rendszer szabályait, valamint a szövetségeseinkkel
közös értékeinket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy országaink ne működhetnének együtt Kínával ott, ahol lehet, például a klímaváltozás és az egészségügyi biztonság kérdésében.
Tudjuk, hogy szövetségeseink bonyolult kapcsolatokat ápolnak Kínával, amelyek nem mindig illenek bele tökéletesen a mi együttműködésünkbe. Ezek azonban olyan kihívások, amelyeken közösen kell dolgoznunk. Vagyis szövetségeseinkkel közösen ki kell küszöbölnünk a gyenge pontokat többek között a technológia és az infrastruktúra területén, ahol Peking kényszerítő nyomással próbálja keresztülvinni az akaratát. Az innovációra támaszkodunk, nem az ultimátumokra. Hiszen ha együttműködünk a nemzetközi rend megvalósítására vonatkozó pozitív jövőképünk megvalósításán – ha kiállunk azért a szabad és nyitott rendszerért, amelyről tudjuk, hogy a legjobb feltételeket biztosítja az emberi találékonyság, méltóság és kapcsolatok számára – biztosak vagyunk benne, hogy bármilyen terepen lehagyhatjuk Kínát vagy bárki mást.
Mindig kivesszük a részünket a munkából, de azt is mindig elismerjük, amikor a szövetségeseink teszik ugyanezt. Hogy őszinte legyek, ez mindig kényes téma volt, különösen a transzatlanti viszonyban.
Elismerjük, hogy sok NATO-szövetségesünk figyelemreméltó fejlődést ért el védelmi beruházásai fejlesztésében, köztük a walesi csúcstalálkozón tett vállalás teljesítésében, mely szerint 2024-ig a GDP 2%-át védelmi kiadásokra fordítják. Ezeknek a vállalásoknak a teljes körű megvalósítása kulcsfontosságú. De azzal is tisztában vagyunk, hogy szükség van a terhek megosztásának holisztikusabb szemléletére.
Lehetetlen egyetlen számadattal kifejezni egy ország hozzájárulását közös biztonságunk és érdekeink védelméhez, különösen egy olyan világban, ahol egyre több az olyan fenyegetés, amellyel nem katonai erővel kell felvenni a harcot. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy szövetségeseink különböző képességekkel és relatív erősségekkel rendelkeznek, ezért a terhek viseléséből is különféle módon veszik ki a részüket. Ez persze nem jelenti azt, hogy szem elől tévesztjük vagy alább adjuk a saját magunk számára kitűzött célokat. Sőt, a ránk leselkedő közös veszélyek megkövetelik, hogy ennél többet is tegyünk.
Sort kell kerítenünk ezekre a nehéz párbeszédekre, és ha nem is értünk mindenben egyet, akkor is tisztelettel kell bánnunk egymással. Az elmúlt években mi, az Egyesült Államok úgy tűnik, sokszor elfelejtettük, kik a barátaink. Ez mára megváltozott.
A jövőben az Egyesült Államok megfontoltan használja hatalmát, különösen katonai erőit a külföldi konfliktusok rendezésére. Kerülni fogjuk az egyensúlyhiányt elvi törekvéseink és aközött, hogy mekkora kockázatot vagyunk hajlandók vállalni ezek elérése érdekében, nem kis részben azért, mert ha túllépjük a
korlátjainkat, kevésbé tudunk koncentrálni más kihívásokra, amelyek viszont sokkal nagyobb hatással lehetnek az amerikai emberek életére.
Végül, néhány szövetségesünk számára kérdéses, hogy a biztonságuk iránti elkötelezettségünk tartós lesz-e. Amikor azt hallják tőlünk, hogy „Amerika visszatért”, azt kérdezik: „Vajon meddig?”
Jogos ez a kérdés. Úgyhogy íme, a válaszom.
Oka van annak, hogy az amerikai emberek nagy része – bármelyik politikai párttal szimpatizál is – támogatja szövetségeinket, még akkor is, ha sok egyéb kérdésben politikai oldaltól függően megoszlanak a vélemények. Ugyanez az oka annak, hogy mind a republikánus, mind a demokrata kormányzatok
folyamatosan biztosították szövetségeseinket afelől, hogy elköteleződésünk szilárd. Mégpedig azért, mert nem koloncként tekintünk szövetségeinkre, hanem lehetőségként, amely biztosítja, hogy segítséget kaphassunk másoktól egy olyan világ kialakításához, amely a mi érdekeinket és értékeinket tükrözi.
Ahhoz azonban, hogy támaszunk erejét megőrizzük, nekünk, akiknek megadatott, hogy a világ színterén képviseljük az Egyesült Államokat, gondoskodnunk kell arról, hogy szövetségeink az amerikai népet szolgálják. Ezt nem téveszthetjük szem elől.
Nemcsak azt kell demonstrálnunk, hogy mitől védenek a szövetségeink, hanem azt is, hogy mi az, amit képviselnek – például azt, hogy mindenhol, minden emberrel méltósággal kell bánni, és tiszteletben kell tartani az alapvető jogait. Az, hogy a külpolitikánkat aszerint alakítjuk, amilyen a világ valójában, nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk arról, hogy a világot egy ideális képre formáljuk, és egy biztonságosabb, békésebb, igazságosabb, méltányosabb hellyé tegyük, melynek lakói jobb egészségnek örvendenek, erősebb demokráciákban élnek és többen jutnak még több lehetőséghez.
Röviden tehát: fel kell vázolnunk egy pozitív jövőképet, amely egy közös ügy érdekében összehozhatja az embereket. És ez egy olyan dolog, amelyet ellenfeleink nem tudnak felkínálni. Ez a mi egyik legnagyobb erősségünk.
Itt kapcsolódik össze érdekeltségünk abban, hogy megbízható szövetségesek legyünk azzal, hogy megadjuk polgárainknak, amire szükségük van. Eredményes szövetségek nélkül nem tudunk olyan külpolitikát folytatni, amely az amerikai népet szolgálja. És nem tudunk eredményes szövetségeket fenntartani sem anélkül, hogy megmutatnánk, mekkora szolgálatot tesznek ezek az amerikai népnek.
Hetven évvel ezelőtt az amerikai hadsereg egyik közlegénye, aki a New Jersey-beli Fort Dix bázison vett részt kiképzésen, levelet írt Dwight D. Eisenhowernek, aki akkoriban Európában teljesített szolgálatot mint a szövetséges haderők legelső főparancsnoka. Levelében a közlegény azt kérdezte Eisenhowertől, hogy vajon az ő szolgálata szól-e többről is, mint arról, hogy – idézem – „ölj vagy megölnek”.
Eisenhower két lábbal állt a valóság talaján. Pontosan tisztában volt a háború okozta pusztítással. Tisztán látta az életre-halálra menő következményeit annak, hogy amerikai életeket kockáztatunk szövetségeseink védelme érdekében. Mégis hitt abban – és ezt a közkatonának írt levelében meg is fogalmazta, hogy – idézem – „A valódi emberi célok jóval túlmutatnak azon az egyszerű elven, hogy a legerősebb marad életben”.
Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek – írta – közösen kell dolgozniuk egy közös értékeken alapuló rendszer kiépítésén. És ezek a szavak nem sokban különböztek azoktól az értékektől, amelyek mindennapi életünket vezérelték az Egyesült Államokban. Eisenhower szavaival élve: „Megpróbáljuk tisztességesen és igazságosan megoldani a folyamatosan előttünk tornyosuló problémákat”. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell próbálnunk a világ összes problémáját megoldani. Azt jelenti, hogy a problémákkal foglalkozni kell, ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől értékeinket, és ez a két dolog egyszerre képezi erőnk és alázatunk forrását. Eisenhower azt mondta a katonának, hogy reméli, szavai nyújtanak számára „némi optimizmust és hitet”.
Eisenhower sok mai kihívást el sem tudott volna képzelni. De azt tudta, hogy bármilyen új veszély üti is fel a fejét, azzal olyan partnerek oldalán kell szembenéznünk, akikkel közös értékeket vallunk.
Az elmúlt év mindannyiunk történelmének egyik legemberpróbálóbb időszaka volt, és még mindig nem jöttünk ki a válságból, noha már lehet okunk a reményre. Szövetségeseinkkel és partnereinkkel folytatott együttműködésünk azonban többet nyújt számunkra „némi optimizmusnál és hitnél”. Megmutatja az előre
vezető utat: együtt, közös értékeinkre építve kötelezzük el magunkat nem pusztán szövetségeink és partnerségeink újjáépítése mellett, hanem amellett is, hogy jobbá tesszük őket, mint amilyenek voltak. Ha így teszünk, nincs olyan kihívás, amit ne tudnánk legyőzni. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Az eredeti beszéd angolul itt olvasható: https://www.state.gov/reaffirming-and-reimagining-americas-alliances/
