Beszéd
A. Wess Mitchell
az amerikai Külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára
The Heritage Foundation
Washington, DC
2018. június 5.
Jó napot kívánok mindenkinek! Szeretném megköszönni a Heritage Foundation meghívását mai beszédem megtartására. Évek óta figyelemmel kísérem az alapítvány kutatásait. Nagyra értékelem az alapítvány tudósainak munkáját és hogy eredeti ötleteket hoznak a politikai vitákba. Külön is szeretném elismerni James Carafano, Luke Coffey és az Európával és Oroszországgal foglalkozó itteni csapat többi tagjának erőfeszítéseit – csak így tovább!
Száz évvel ezelőtt ugyanebben a hónapban amerikai katonák szálltak partra Franciaországban, hogy megvívják első csatáikat az I. világháborúban. Megszerezték legelső győzelmüket a Cantigny nevű falunál, és már kezdődött is a Belleau erdőnél vívott csata, amely végén az amerikai tengerészgyalogosok megállították a német offenzívát, és megmentették Párizst. Az elkövetkező évtizedekben Amerika több alkalommal is harcba szállt Európa megmentésért – három világháborúban (két tényleges és egy hidegháborúban) segítettük a demokratikus Nyugatot abban, hogy megakadályozza brutális ellenfeleit az Európa és Eurázsia nyugati peremvidéke feletti dominancia megszerzésében.
A II. világháború után nagyszüleink generációja az atlanti együttműködés révén lefektette a Nyugat biztonságának és prosperitásának alapjait. 1919-től eltérően akkor, 1945-ben, nem hagytuk el Európát. Állandó amerikai katonai bázisokat hoztunk létre, megalkottuk a Marshall-tervet, életre hívtuk a NATO-t és támogattuk az Európai Unió létrejöttét.
A kommunizmus 1989-es vége értelmet adott mindennek, amiért a 20. században harcoltunk: a képviseleti demokráciának, a szabadpiacoknak, a nyugati életformának – röviden a szabadság ügyének. Jövőre lesz három évtizede, hogy leomlott a berlini fal. Ideje lesz az ünneplésnek és annak is, hogy emlékeztessük magunkat és szövetségeseinket mindarra, amiért küzdöttünk, és arra, hogy milyen messzire jutottunk. A világ, amelyet nagyszüleink és szüleink építettek, olyan hely, ahol a szabadság és jólét mértéke a korábbi generációk számára elképzelhetetlenül nagy. Szövetségeseivel együtt az Egyesült Államok az írott történelem leghosszabb olyan korszakát valósította meg, amelyben nem volt nagyhatalmak közötti háború.
Ám a múlton való elmélkedés közben a jövőbe is kell tekintenünk. Ma az Egyesült Államok és Európa olyan kihívásokkal áll szemben, amelyeket közölünk csak kevesen gondoltak volna lehetségesnek az 1989-es kegyelmi pillanatban. Múlt nyáron Varsóban tartott beszédében Trump elnök nyíltan kijelentette, hogy mi kormányának külpolitikai célja Európában: megőrizni a Nyugatot. Ahogy akkor fogalmazott, „semmi nem fogható a nemzeteknek e közösségéhez. A világ ilyen közösséget korábban nem ismert. Meg kell lennie bennünk a vágynak és a bátorságnak ahhoz, hogy e közösséget megőrizzük azok ellenében, akik alá akarják ásni és le akarják rombolni.”
A Nemzetbiztonsági Stratégia és a Nemzetvédelmi Stratégia kiindulási pontja az, hogy a nagyhatalmak közötti folyamatos verseny időszaka felé tartunk, amelyre a Nyugat országai testületileg nincsenek kellőképpen felkészülve. Az USA külpolitikájának központi feladata, hogy elősegítse alkalmazkodásunkat ezen új korszakhoz.
A feladat otthon kezdődik azzal, hogy Amerikát virágzóbb és biztonságosabb országgá tesszük. Az elnök figyelmének fókuszában védelmi képességeink újjáépítése áll: legyengült haderőnk megerősítése, nukleáris elrettentő képességünk feljavítása – és ezzel párhuzamosan gazdaságunk újraépítése oly’ módon, hogy versenyképesebbé tesszük az amerikai vállalkozásokat, ösztönözzük a beruházásokat, helyreállítjuk a gyártóipart és harcolunk azért, hogy az amerikai vállalkozások egyenlő feltételekkel versenyezhessenek a nemzetközi piacokon. Tavaly január óta közel hárommillió új munkahely jött létre Amerikában, a munkanélküliségi ráta két évtizede a legalacsonyabb, és mintegy 6,6 millió új munkahely keletkezett– ami a valaha mért legmagasabb szint.
Az erős Amerika jó az amerikaiaknak, de jó szövetségeseinknek és a világnak is. Amerika ereje az az alap, amelyre a világ jelenlegi formájában támaszkodik. Ha az alap sérülékeny, akkor mindaz, amiben hiszünk és mindaz, amire erőnk épül – vagyis a demokrácia, a piacok és az elrettentés – hasonlóképpen sérülékeny lesz.
A Nyugat megőrzése nem lehetséges Európa nélkül. Amerika és Európa együtt a Nyugat és a szabad világ szíve. Európa nemzetközi szövetségi rendszerünk központi pillére, a vele folytatott kereskedelem évi 5,5 trillió dollárnyi volumene pedig legnagyobb kereskedelmi partnerünkké teszi. Németországban jelenleg 35 000 amerikai katona állomásozik, Olaszországban 12 000. Az Egyesült Királyság különleges viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, Franciaország a legrégebbi szövetségesünk. Nincs olyan jelentős külpolitikai kihívás, amelyben akár Amerika, akár Európa egymás nélkül sikert remélhet. Az erős és szabad Európa léte életbevágóan fontos az Egyesült Államok számára.
Európa stratégiánk annak tudatosításával kezdődik, hogy a kontinens ismét komoly stratégia versengés színtere, és ennek megfelelően kell kezelni akkor, amikor saját szerepünkről és szövetségeseink mobilizálásáról gondolkodunk. 1989 után Európa sokak fejében a geopolitika és a történelem utáni hellyé vált. A történelem véget ért, legyőztük a Szovjetuniót, elterjedtek a nyugati politikai intézmények. 2001. szeptember 11. után azonban Amerika külpolitikai fókusza és erőforrásai a terrorizmus elleni harcra és a Közel-Keletre helyeződtek át. 2009 után Ázsia lett a fő „lecövekelési pont”, az utolsó tankokat is kivontuk Európából, és felkészültünk a „Csendes-óceáni térség évszázadára”.
És akkor ugorjunk a jelenbe. A mostani amerikai kormány úgy indult neki a 2017-es évnek, hogy az alábbi problémákat örökölte:
- Elbukott újrakezdési kezdeményezést Oroszországgal;
- Az ukrajnai konfliktust, amely már addig is 10 000 emberéletet követelt;
- Meghiúsult szíriai repüléstilalmi megállapodást;
- A közelmúlt európai történelmének legnagyobb migrációs hullámát;
- A történetének első hivatalos tagállami kilépését szervező EU-t;
- Működésképtelen megállapodást Iránnal, amely olyan mértékű iráni terjeszkedést tett lehetővé a Perzsa-öböltől Izrael határaiig, amelyre az ókor óta nem volt példa.
Ma Európa vitán felül komoly geopolitikai versengés színtere.
Európa-stratégiánk kiindulási pontja az az állítás, hogy ezt a realitást komolyan kell vennünk. Vagyis komolyan kell vennünk a geopolitikai versenyt. Komolyan kell vennie Amerikának, és komolyan kell vennie Európának is.
Először is meg kell szilárdítanunk a Nyugati Szövetséget. Ez egyszerre anyagi és politikai vállalkozás. Az anyagi rész a fizikai védelemmel kezdődik. Az erős védelem költséghatékony, hiszen minél erősebbek vagyunk ma, annál kisebb valószínűséggel fogják érdekérvényesítő versenytársaink a háború útját választani holnap.
Amerika példát mutatott az európai biztonságért viselt felelősség rá eső részének teljesítésében azzal, hogy
- kristálytisztán kinyilatkoztattuk a NATO és az Ötös cikkely iránti elkötelezettségünket.
- újra megerősítettük a NATO-t, mint a nyugati védelem alapját és
- tényleges erőforrásokat rendeltünk Európa védelmére: 2017 januárja óta több mint 11 milliárd dollárnyi új forrást kértünk az EDI (Európai Elrettentési Kezdeményezés) számára.
Mindezeken a területeken Amerika elfogadja és tiszteletben tartja Európa iránti kötelezettségeit. Ám erőfeszítéseink nem lesznek teljes körűek és akár kontraproduktívak is lehetnek, ha nem párosulnak európai szövetségeseink hajlandóságával földrészük megvédésére. Az európaiak nem várhatják el az amerikaiaktól, hogy többet törődjenek az öreg kontinens biztonságával, mint az itt élők. Szövetségeseinktől a következőket várjuk:
- Teljesítsék a walesi csúcstalálkozón tett és a brüsszeli vezetői értekezleten megerősített vállalásaikat, mely szerint tervet nyújtanak be arra, hogy 2024-ig GDP-jük 2 százalékát védelmi kiadásokra, védelmi költségvetésük 20 százalékát pedig haderőfejlesztésre fordítják.
- Vonják be a NATO-t közvetlenül a terrorizmus elleni harcba, és növeljék a NATO és az EU közötti együttműködést ezen a téren.
- Vállaljanak nagyobb terhet az afganisztáni, iraki, nyugat-balkáni és észak-afrikai műveletekben.
- Tartsák be az Európai Unió vállalását a katonai mobilitás erősítésére.
Vannak eredményeink. Tavaly január óta egy kivételével valamennyi NATO tagállam növelte védelmi kiadásait. Ugyanebben az időszakban megháromszorozódott (5-ről 16-ra nőtt) azon szövetségeseink száma, akik 2024-re nemzet össztermékük két százalékát fogják védelemre fordítani. A védelmi költségvetés legalább 20 százalékát haderőre költő országok száma is közel megkétszereződött (14-ről 24-re nőtt). A szövetség egésze mintegy 5,1 százalékkal (14,4 milliárd dollárral) növelte a védelemre fordított összegeket, ami generációk óta a legnagyobb védelmi kötelezettségvállalás. Az elmúlt évben 26 szövetséges növelte a NATO missziók rendelkezésére bocsátott katonáinak számát, miközben 30 milliárd dollárt fordítottunk Irak stabilizálására és 5,9 milliárdot Afganisztánra.
Azonban a verseny komolyan vétele nem csak a terhek megosztásáról szól. Jelenti olyan problémák kezelésének felvállalását is, amelyek a megfelelő lépések megtétele nélkül idővel valamennyiünket – Európát és Amerikát egyaránt – jelentősen hátrányos helyzetbe hoznának.
- Ezek közül az egyik Irán: Olyan országról van szó, amelynek vezetői azt kiáltozzák, hogy „Halál Amerikára!” és „Halál Izraelre!” Ezeket a kijelentéseket komolyan kell vennünk. Nem opció a kereskedelem folyatása azzal az Iránnal, amely ballisztikus rakétákat gyárt. Ahogy nemrég Pompeo külügyminiszter fogalmazott ugyanezen a pódiumon: „Nincs több költségmentes terjeszkedés.”
- Egy másik példa az Északi Áramlat 2: Ez a vezeték sebezhetőbbé teszi a NATO keleti oldalát az orosz nyomásgyakorlással szemben, csökkenti Ukrajna tranzitországként élvezett biztonságát, érzékenyebbé teszi az orosz agresszióra, valamint növeli Európa függőségét az orosz monopóliumoktól. Az Európai Unióval egyetemben sok európai állam osztja ezirányú aggodalmainkat és együtt dolgozik velünk a projekt leállításán.
Az Iránhoz és az Északi Áramlat 2-höz hasonló ügyekben tett nagyon határozott amerikai állásfoglalás nézetkülönbséget szül néhány szövetségesünkkel. Azonban e problémák elhanyagolásának hosszú távú költsége messze meghaladja a látszólagos politikai egység megteremtésének ma elérhető előnyeit. A határozott állásfoglalás nem szövetségeseinknek szól, hanem az olyan államoknak, mint Oroszország, Irán és Kína, amelyek kollektív biztonságunkat kockáztatják. Arra buzdítjuk szövetségeseinket, hogy vegyék a korábbiaknál komolyabban a Nyugat biztonságát fenyegető fenti veszélyeket. Készek vagyunk együtt dolgozni velük a továbblépés közös útjának megtalálásán.
A politikai dimenzió
A Nyugati Szövetség megőrzése nem csak anyagi vállalkozás. Ahogy Churchill fogalmazott, a „fegyverek – az eszközök – nem elegendőek; mellettük az eszmék erejére is szükség van.”
Mindez ott kezdődik, hogy világosan fogalmazzunk arról, kik is vagyunk. A fenyegetés nem a különálló államoknak szól, hanem nekünk, mint politikai civilizációnak: a Nyugatnak. Mi a Nyugat? A rendezett szabadság világa, amelyet szövetségekbe tömörült államok alkotnak. A Nyugat az, ahol a hatalmi ágakat szétválasztják egyén és közösség szabadságának megvédése érdekében. A Nyugatot azok a szövetségek alkotják, amelyek megvédik az e szabadságjogokat őrző nemzeteket. Ezek szabadságjogok számunkra becsesek. Sehol sem fogalmazták meg őket világosabban, mint a NATO-t létrehozó Washingtoni szerződésben, amely preambulumában kimondja: „E szerződésben részt vevő Felek… elhatározva, hogy megőrzik a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jogállam elvén alapuló közös örökségét és civilizációját…”
Az Egyesült Államok kiáll a szabadság ügyéért, mert a szabadság a lényegünk. Amerika alapítása arra az alkotmányos hitvallásra épült, amely a szabadságot nem csupán természetes érdemei okán kívánja érvényre juttatni, hanem olyan tényezőként is, amely szorosan összefügg nemzetünk biztonságával.
Ma ez az ügy olyan fenyegetés tárgya, amelyet a kommunizmus 1989 es vége után nem láthattunk előre. Oroszország és Kína egyaránt koherens modellt képvisel – az autoriter államszervezésre és a nyers erőre épülő stabilitásét, amely kihasználja a piaci verseny bizonyos elemeit. Mindez működésünk alapelveit fenyegeti. Bár eltérő módon, de Oroszország és Kína egyaránt meg szeretné törni a Nyugatot. Moszkva szeretné szétforgácsolni és szétzúzni, Peking pedig kiszorítani.
Mindezzel akkor tudunk szembeszállni, ha világossá tesszük: kiállunk az erős demokráciáért, mert az biztonságunk és prosperitásunk alapja. A Nyugatra a demokratikus nemzetek olyan közösségeként kell tekintenünk, amelyet a történelem, a kultúra és a közös áldozat egyesít. E közösség egyes tagjai régi demokráciák, míg mások nem. Néhányan EU vagy NATO tagállamok, míg mások nem. Egyesek közülük gyengék, mások erősek, néhányan földrajzilag elszigeteltek, míg mások kiszolgáltatottak. Ukrajna és Grúzia a Nyugat részei, mind történelmük, mind népeik döntései alapján. Nagy-Britannia a Brexit után is a Nyugat központjában marad.
A lényeg, hogy léteznie kell olyan elképzelésnek, amely nem csupán intézményként tart össze minket: az intézmények csak az eszközt, de nem a célt jelentik. E szélesebb értelemben vett közösség az, amelyet a geopolitikai verseny korszakára mobilizálni kell és meg kell erősíteni.
Biztosítani a keleti határvidéket
Az egyik hely, ahol a stratégiai verseny drámai mértékben erősödik, Európa keleti határvidéke – vagyis az a térség, amely a Kaukázustól kezdődik és a Balkánon át a Duna-medencén át húzódik. Ez a régió ismét Oroszország geopolitikai fókuszába került, Kína számára pedig új játéktér.
Elsődleges prioritásunk az orosz agresszió feltartóztatása. Az elmúlt években Moszkva erővel rajzolt át határokat Kelet-Európában. Megfélemlítette és megtámadta szomszédait, dezinformációs és kibertámadásokat indított a Nyugat ellen, míg nyugati határainál katonai csapatösszevonásokat hajtott végre.
Ahogy Pompeo külügyminiszter a közelmúltban kijelentette, Oroszország „agresszív viselkedését az a puha politika tette lehetővé, amellyel ez az agresszió éveken át találkozott. Ennek most vége.” Moszkvával a kapcsolatok javítása a célunk, de nem azon az áron, hogy feláldozzuk elveinket vagy barátainkat. Tisztán látjuk az előttünk álló kihívásokat és mindaddig emelni fogjuk az orosz agresszió költségét, amíg Putyin elnök más utat nem választ. 2017 januárja óta 205 orosz természetes és jogi személy ellen hoztunk szankciókat. Közeli szövetségesünket, az Egyesült Királyságot támogatva más szövetségeseinkkel együtt összehangoltan végrehajtottuk az orosz diplomatákat és hírszerző tiszteket érintő legnagyobb kiutasítási hullámot, amelyre a hidegháború óta sor került. Az USA Európai Parancsnokságával együttműködve az amerikai kormány – a Külügyminisztérium vezetésével – szisztematikusan erősíti eszközeinket az orosz kiberfenyegetéssel, aktív intézkedésekkel és dezinformációval szembeni ellenálláshoz.
Másodszor, mindezzel párhuzamosan felépítjük az önvédelem eszközeit azon országok számára, amelyeket katonailag a legközvetlenebb módon fenyeget Oroszország: ezek Ukrajna és Grúzia. Feloldottuk az előző adminisztráció által hozott fegyverszállítási korlátozásokat, és mindkét államot olyan védelmi fegyverekkel segítettük, amelyekre már igen nagy szükségük volt. Erőfeszítéseket tettünk azért is, hogy Ukrajnát a reformok útján tartsuk. Ennek keretében legutóbb az IMF előírásoknak megfelelő korrupcióellenes bíróság létrejöttén dolgoztunk Grúziában is erősítjük az USA politikai, katonai és gazdasági szerepvállalását.
Harmadszor, szövetségeseinkkel együtt azon fáradozunk, hogy a kínai és orosz befolyásszerzés útjába hosszú távon is működő védelmi vonalakat állítsunk. A keleti határ mentén ez azt jelenti, hogy erősítjük a frontvonalban lévő országok politikai rendszereit, diverzifikáljuk energiaellátó hálózataikat, növeljük haderejük rugalmasságát és felkészültségét, valamint bátorítjuk a regionális koordináció irányába mutató erőfeszítéseiket.
Közép-Európa északi részén Lengyelországgal és a Balti államokkal együttműködve erősebb katonai elrettentési potenciált építünk. Közép-Európában erősítjük a korrupció és az orosz dezinformáció elleni fellépést, valamint gondoskodunk a pezsgő civil társadalom meglétéről. A Balkánon növeljük az orosz befolyás elleni segítségnyújtást és az EU val szorosan összehangolt módon dolgozunk a stabilitás erősítésén. Munkacsoportunk jelen pillanatban is terepmunkát végez az EU és kiemelt európai partnereink közreműködésével olyan kérdésekben, mint Szerbia és Koszovó, Bosznia-Hercegovina, továbbá a görög-macedón országnév-vita. A Balkánon – mint a világon másutt is az – USA és Európa közötti együttműködés mértéke és mélysége jól szemlélteti, miként lehet segítségünkre a transzatlanti együttműködés nagyon is valós, közös problémák kezelésében.
A Balti-tengertől a Fekete-tengerig az egész régióban biztosan haladunk a diverzifikált energia-infrastruktúra megteremtése felé olyan projektek révén, mint a Krk terminál és a BRUA csővezeték. Ezekkel a projektekkel biztosítható, hogy barátainknak az orosz gáz mellett más választási lehetőségük is legyen.
Negyedszer, dolgozunk a NATO és az EU keleti határvidékén lévő –növekvő orosz nyomásnak és erősödő kínai csábításnak kitett – sérülékeny államokkal való együttműködésen. Ahogy a Nemzetbiztonsági Stratégia is kifejti, a fő feladatunk itt az, hogy versenyezzünk a pozitív befolyásoló szerepért. Eltérően a múltbéli helyzettől, a frontvonalban lévő országok előtt már több opció áll: egyrészt ott van az orosz nyomás, másrészt a kínai pénz. Kína un. 16+1 és körgyűrű kezdeményezései olyan geopolitikai projektek, amelyek célja a befolyásépítés és a nyugati szolidaritás gyengítése. Erősítenünk kell kapcsolatainkat és reális alternatívákat kell kínálnunk a sebezhető államoknak, hogy továbbra is a Nyugathoz tartozhassanak, vagy számítanunk kell elvesztésükre.
A kritika önmagában nem stratégia. A kötelezettségvállalás, bekapcsolódás nélküli kritika az elidegenítés receptje. A bekapcsolódás nem csupán diplomáciai értelemben értendő. Része a közvélemény támogatásának elnyerése is ott, ahol 1989 és a NATO bővítés már csak egyre távolabbi emlék. A bekapcsolódás nem jelenti saját szabadságeszményünk elveinek feladását. Mindig világossá tesszük, mi az, amiért kiállunk és milyen értékeket vallunk, miközben a diplomácia eszközeivel zárjuk le a Nyugaton belüli réseket, amelyeket Oroszország és Kína oly’ lelkesen kihasznál.
A déli határvidék stabilizálása
Végül stabilizálnunk kell Európa déli határvidékét – a Földközi-tenger medencéjét és annak partvidékét.
Lassan ébredtünk rá arra, hogy a déli térségre is stratégiai nézőpontból kell tekintenünk. Ennek oka részben az, hogy Európa keleti felében a problémák stratégiai jellege számunkra könnyebben felismerhető volt, mivel jórészt katonai kérdésekről, másrészt a hidegháborúból ismert problémahalmazról van szó. Másrészt a Délen megjelenő fő kihívásokat belpolitikai problémákkal társítottuk. A terrorizmus elleni harc Európában egészen a közelmúltig rendfenntartási kérdésnek minősült, a rendszertelen migráció pedig elsődlegesen politikai és humanitárius kérdésnek. Azonban a közelmúlt történései megmutatták, hogy az Európa déli részét érintő események drámai hatással lehetnek Európa stratégiai stabilitására is. Az utóbbi idők migrációs beáramlása nyomán a politikai instabilitás hullámai egészen Európa szívéig hatoltak: a Brexit, a németországi választások, a migránsok és a Balkánon lévő külföldi terrorista harcosok közös halmaza, a populizmus erősödése közül egyik sem érthető meg teljes mértékben a migrációs válság figyelembevétele nélkül.
A terrorizmus elleni harc kihívása nem egyszerűen rendfenntartási probléma: Az ISIS és utódszervezetei rendelkeznek egyfajta stratégiai szállítóképességgel: európai repterekről kiindulva nagyvárosokra – köztük amerikai városokra – is csapást mérhetnek. Az iráni befolyás terjedése a levantei és a mediterrán térségtől a Perzsa-öbölig alapvetően alakítja majd a Nyugat biztonságát a következő jónéhány évben, és ennek közvetlen hatását Európa valószínűleg előbb érzi majd, mint az Egyesült Államok. A Földközi-tenger térségében Oroszország is aktív – nem csupán hagyományos tengeri jelenlétével, hanem az Aszad-rezsimnek nyújtott mentőövvel is, amely prolongálta a Szíriából induló migrációs kihívást és lehetővé tette az iráni befolyás növekedését a térségben.
Mindezen okokból komolyabban kell vennünk Európa déli határainak kérdését. Nagyobb hozzájárulásra buzdítottuk Európát Irak, Szíria, Libanon és Afganisztán tekintetében. A NATO figyelmét még inkább déli irányba tereltük (ez volt a csúcstalálkozó egyik fő fókusza), növeltük a szövetségesek erőfeszítéseit a határvédelem erősítésében továbbá az észak-afrikai és közel-keleti stabilitásra fordított amerikai és európai kiadások összehangolásában.
A migrációról: azon dolgozunk, hogy katalizátorként segíthessük a probléma által legközvetlenebbül érintett azon határállamok saját erőfeszítéseit, akik egyébként is a legtöbbet tették a helyi megoldások kialakításáért. Közösen munkálkodunk a földközi-tengeri országokkal, így pl. Olaszországgal olyan stratégiai kezdeményezések létrehozásán, amelyek a migrációs kihívás valamennyi dimenzióját lefedik az észak-afrikai, közel-keleti stabilitástól kezdve a NATO és EU és tagállami segélyek koordinálásán át a tengeri és szárazföldi határok biztonságáig.
És végül, „alá kell dúcolnunk” a Földközi-tenger keleti vidékét. Ez önmagában is jelentős vállalkozás, hiszen egyre fontosabb tengeri határvidékről van szó, ahol az oroszok által támasztott nyílt versennyel nézünk szembe. Eltökélten törekszünk a Törökországgal való viszony stabilizálására és arra, hogy az országot nyugati stratégiai pályán tartsuk. E viszony tartós sérülése generációkon át ható kárt okozna az amerikai nemzetbiztonságnak. Hosszú távon Törökország a régió egyetlen állama, amely képes lehet Irán ellensúlyozására. Egy NATO szövetségesről beszélünk, amely olyan valós biztonsági aggodalmakkal szembesül, amelyek közül sokat mi is osztunk és amelyek kezelésében segítséget kell nyújtanunk.
Törökország az Eltökélt Támogatás elnevezésű küldetés keretállama, kritikus fontosságú szereplő az európai energiabiztonság és a migrációs kihívás kezelésében, partner a terrorizmus elleni küzdelemben. Ugyanakkor nem hallgathatunk akkor sem, amikor Törökország vezetői megnyirbálják a demokratikus szabadságjogokat és a jogállami kereteket, Izraelt ostorozzák és olyan retorikát és politikát alkalmaznak, amely elbizonytalanítja Ankara szomszédait és közeli barátainkat, szövetségeseinket. A viszony stabilizálására konkrét, rövid távú célokon keresztül törekszünk: nyomást gyakorlunk bebörtönzött amerikaiak és követségi alkalmazottak szabadon bocsátása érdekében, megakadályozzuk az orosz S 400 rakétarendszer megvásárlását és olyan modus vivendi kialakítását tartjuk szem előtt, amellyel elkerülhető haderőink ütközése az észak-szíriai fronton.
Ezzel párhuzamosan lépésről lépésre dolgozunk az erősebb, hosszú távú, stratégiai amerikai jelenlét kialakításán a Földközi-tenger keleti részén. A térségben és a Balkán keleti felén Görögországot tekintjük a stabilitás zálogának; együtt dolgozunk Ciprussal, mint sérülékeny és nagyobb nyugati figyelmet igénylő állammal, miközben továbbvisszük a kétzónás, két közösségből álló szövetségi állam megteremtésére irányuló folyamatot. Ahogy Észak-Európa hagyományos lelőhelyei lassan kimerülnek, a Földközi-tenger keleti medencéje kiemelt térséggé válik az európai energiaellátás diverzifikációjában.
E területek mindegyikén – tehát a Nyugati Szövetség biztos rögzítésében, a keleti határvidék biztosításában és a Dél stabilizálásában – a feladatunkat stratégiai megújítási munkának tekintem: El kell végeznünk a Nyugat megerősítésének nehéz feladatát most, hogy ugyanezt ne később és ne kedvezőtlenebb feltételek között kelljen megtennünk. Üldözéses versenyt játszunk, miután éveken át nem stratégiai színtérként tekintettünk Európára.
Ez nem olyan feladat, amelyet egyedül el tudnánk végezni. Siker csak az egyes szövetségesekkel, a NATO-val és az Európai Unióval való együttműködés révén lehetséges. Az út során nem fogunk mindig mindenben egyetérteni. Azonban nem a nézetkülönbségek határoznak meg minket. A közöttünk lévő kötelékek sokkal erősebbek a minket elválasztó tényezőknél. A transzatlanti kapcsolatokban mindig is volt megfelelő mennyiségű nézetkülönbség, gondoljunk csak Rooseveltre és Churchillre, Kennedyre és Adenauerre – Szuez, Vietnám, a Pershing rakéták, Irak, a mennyiségi könnyítések ügyére vagy a baromfi és a klór kérdésére. Ám mint minden család, mi is úgy oldjuk meg a véleménykülönbségeket, hogy utána erősebbek leszünk. Az USA elkötelezetten törekszik arra, hogy Európával közösen csökkentse a közöttünk lévő távolságokat, és egységes álláspontra jussunk a közös kihívásokkal kapcsolatban. Emellett tovább folytatjuk a közös munkát a
- terrorizmus elleni harc terén, továbbá
- Szíria,
- Ukrajna,
- az Oroszország elleni szankciók,
- Észak-Korea,
- Venezuela
- a Nyugat-Balkán ügyében és sok más területen.
Eltökéltek vagyunk a ránk váró feladatok felvállalása és elvégzése iránt. A közös ügyben mindenkinek megvan a maga része. Nekünk el kell fogadnunk a ránk eső részt, Európának pedig az őt illetőt. Elmúltak azok az idők, amikor Lord Salisbury szavaival élve, „lustán lebeghettünk lefelé a folyón, időnként kidobva a diplomáciai horgonyt az ütközések elkerülése érdekében.” A demokratikus Nyugat védelmére nem olyan ügyként kell tekintenünk, amely automatikusan sikerre van ítélve „a történelem vége” vagy a „történelem íve” miatt. Sokkal inkább olyan ügyként kell kezelnünk, amelynek sikeres megvalósítása tudatos, célzott erőfeszítést és társadalmi áldozatot igényel tőlünk.
Az előttünk álló munka se nem könnyű, se nem fájdalommentes. Mégis megér minden egyes gramm kreativitást és energiát, amelyet ráfordítunk. Társadalmaink számára semmi nem lehet értékesebb, a hosszú távú gazdasági prosperitás és a kölcsönös védelem érdekében semmi nem lehet fontosabb, mint azok a történelmi, kulturális és biztonsági kötelékek, amelyek az Egyesült Államok és Európa országai között létrejöttek.
Munkálkodjunk együtt ezek megőrzésén. Köszönöm!
