David Pressman nagykövet beszéde a Szent Korona visszajuttatásának 45. évfordulóján
2023. január 6.
Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templom
Jó estét kívánok!
Ma este azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk a magyar Szent Korona visszatérésének 45. évfordulójáról. Ez egy bámulatos és fontos része a közös amerikai és magyar történelemnek.
De mielőtt a korona visszatéréséről beszélnék, és arról, hogy miért olyan lényeges, hogy megünnepeljük ezt az eseményt, szeretnék egy picit visszatekinteni. Nem teljesen a korona megalkotásáig, mert az meglehetősen hosszúra nyúlna. Több mint ezeréves történelme során a koronához királyok, királynők, pápák és püspökök kapcsolódtak. Birodalmak felemelkedése és bukása. Háborúk és békeidők. Sok szempontból a korona Európa történelmének a szemtanúja volt a korai középkortól.
Bár a korona története hihetetlen, az időnk végessége és a mai összejövetelünk célja miatt a mai beszédemben inkább a koronával kapcsolatos közelmúltbeli eseményekre fókuszálok.
1945-ben Európát évekig tizedelte a legbarbárabb háború, amelyet a világ valaha is látott. A városok romokban, a megélhetés kétségessé vált. Milliókat gyilkoltak meg. A II. világháborúnak vége szakadt, de a világ nem állt könnyen vissza a normális kerékvágásba. Sok európai számára a háború borzalmait a Szovjetunió fullasztó árnyéka és uralma váltotta fel.
Magyarország a Vasfüggöny mögött találta magát és a Szovjetunió évtizedekig tartó borzalmas elnyomásának nézett éppen elébe. A magyarok nem kérték és nem is üdvözölték ezt, de megakadályozni sem tudták ekkor.
Valamit mégis meg tudtak tenni: a Magyar Honvédség pár bátor tagja azt a rendkívül kockázatos vállalást tette, hogy a legbecsesebb műalkotásokat az Egyesült Államok kezébe helyezi. És most ugyanarról az országról beszélünk, mellyel Magyarország röviddel ezt megelőzően még háborúban állt.
Ezt az ezeréves, felbecsülhetetlen értékű, aranyból készített, és ékkövekkel díszített műalkotást egy egyszerű fekete táskába rejtették bátor, hazaszerető magyarok és kicsempészték az országból, majd egy magyar ezredes átadta egy amerikai ezredesnek.
Még most is, 77 évvel azután, hogy a koronát rábízták az Egyesült Államokra, a korabeli fénykép üzenete erős és érzelmeket kiváltó. Egy kép, amelyen az ezeréves műalkotást rejtő fekete táskát az egyik ország katonája biztonságba helyezi egy másik ország katonájánál, akivel nemrég még harcban állt.
Bár kormányaink összecsaptak annak idején, a magyar emberek barátot láttak az Egyesült Államokban. Egy népet láttak, akire rábízhatják az egyik legfontosabb és legjelentőségteljesebb kincsüket.
És az Egyesült Államok megvédte a magyar Szent Koronát. Sőt, ezt a felelősséget annyira komolyan vettük, hogy a híres Fort Knox katonai erődítmény páncéltermében helyeztük el. Ez az épület annyira biztonságos, hogy a kifejezést köznévként is használjuk, amikor egy helyet biztosságosként szeretnénk leírni.
Az Egyesült Államok beleegyezett, hogy megvédje a koronát addig a napig, amíg vissza tudja adni a magyar embereknek. Nem a magyar kormánynak. Természetesen nem a Szovjetuniónak, nem egy bábkormánynak, hanem a magyar népnek.
1978-ban Jimmy Carter elnök hozta meg azt a nehéz és ellentmondásos döntést, hogy az Egyesült Államok visszaadja a koronát a magyar népnek. Persze, ekkor Magyarország még a Szovjetunió gombnyomása alatt létezett. Voltak az amerikai kormányban vezetők, akik úgy gondolták, hogy a koronát nem kellene visszaadni addig, amíg a szovjet elnyomás béklyóját teljesen és végleg le nem dobták magukról a magyarok.
De Carter elnök, Cyrus Vance külügyminiszter és más tanácsadók, beleértve egy Joe Biden nevű fiatal szenátort, máshogy gondolták. Nem a magyar kormánynak adtuk vissza a koronát – egy olyan kormánynak, amely akkoriban nem mindig azt követte, ami a legjobb volt a népének –, hanem ehelyett a magyar népnek adtuk vissza azt.
Többet szerettük volna adni, mint egy korona. Azt akartuk visszaadni a magyar embereknek, amit a korona képviselt: a reményt. A reményt, hogy visszatérhetnek, ahhoz az élethez, amit a szovjet elnyomók és kegyeltjeik dominanciája előtt éltek.
Mert az emberek számítanak leginkább. Kormányok jönnek és mennek. Politikai szelek változnak. A választott vezetők a reflektorfény után távoznak a történelem forgásával.
Az számít leginkább, amit az emberek tesznek. Az emberek cselekedetei.
Az emberi szív és elme összessége tesz egy országot azzá, ami. Kiállsz-e amellett, ami helyes? Befogadod-e a szomszédod és vigaszt nyújtasz-e számára a sötét és nehéz időkben? Kiállsz-e a sebezhetőkért? Az emberi méltóságért? Hallatod-e a hangod a jó érdekében? Elutasítod-e a hazugságot és a propagandát a rövidtávú politikai nyereségért?
1978-ban és az azt megelőző években Carter elnök és a csapata pozitív jeleket láttak Magyarországgal kapcsolatban. Azt látták, hogy a magyarok lassan kihúzzák magukat a szovjet elnyomás igája alól. Toleranciát hirdettek a vallási önkifejezésnek. Próbálták előmozdítani az utazást és a kommunikációt a kommunista tömb államai között. A magyarok mindent megtettek, hogy jobbá tegyék azt a világot, amelyben éltek, még akkor is, ha ez szembement a szovjet forgatókönyvvel.
Bár a magyar kormány ekkor még nem szabadult fel a kommunista hatalom alól, a magyar emberek egyértelműen vágyták a szabadságot. Az Egyesült Államok nem is találhatott volna jobb szimbólumot a korona visszajuttatásánál arra, hogy cselekvésre ösztönözze és elismerje a magyar embereket.
A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. A koronát visszaadtuk, nem a kormánynak, hanem vallási, kulturális, tudományos és akadémiai vezetők előtt a magyar embereknek.
Még több mint egy évtized kellett Magyarországnak ahhoz, hogy végleg elszakadjon a Szovjetuniótól, de a végére egyértelművé vált, hogy egy ilyen rendszer bukásra van ítélve. Meg is bukott, és mindig meg fog bukni, mert nem az emberek érdekeit képviseli, hanem csak egy maroknyi ember hatalmának megszilárdítását keresi. Egy életformát erőltet a népre, akik csak attól a vágytól égnek, hogy szabadok lehessenek.
Természetesen ez közel sem volt annyira könnyű, mint ahogy talán egy ilyen rövid beszédben hangozhat. És ahogy mindannyian tudjuk, a múlt árnyai időznek világszerte. Az önkény zsarnoksága elleni küzdelem ma is tart és sürgető. Elég csak Putyin háborújára gondolnunk, amelyet a demokratikus Ukrajna ellen vív a szomszédban.
Akár egy nagy múltú demokráciában élünk, akár egy teljesen újkeletűben, a demokráciát nem vehetjük készpénznek. És nem kerülheti el a figyelmemet természetesen, hogy ma este egy uralkodó koronája emlékeztet csípősen erre az alapvető valóságra. A demokrácia jövője azon múlik, hogy készen álljunk kiállni az értékekért, az azok megőrzéséhez nélkülözhetetlen intézményekért, és hogy büszkén kiálljunk azon barátaink mellett, akik ezt teszik.
Ahogy az Egyesült Államoknak abban a megtiszteltetésben volt része, hogy menedéket nyújthatott a magyar Szent Koronának, amelyről ma itt megemlékezünk, úgy adtunk büszkén menedéket egy embernek, aki az ország szabad és demokratikus jövőjének adott hangot.
Megtiszteltetés számomra, hogy minden nap az Egyesült Államok nagykövetségének abban az irodájában dolgozhatok, ahol korábban a kiváló Mindszenty bíboros kapott oltalmat 15 éven át, menedéket keresve a kommunista Magyarország önkényuralma elől.
Az Egyesült Államok nagyra becsüli, hogy tehetett a koronáért. Nagyra becsüli, hogy tehetett a bíborosért. És nagyra becsüli, hogy ma tehet Magyarországért. Ez az, amit a barátok tesznek.
Ezzel szemben Vlagyimir Putyin egy maradvány abból a múltból, amelyet a világ nagy része megpróbált meghaladni. Egy kisszerű ember, aki csak félelmen és megfélemlítésen keresztül képes vezetni. Azt gondolta, hogy az ukrán emberek meghajolnak még egyszer egy szovjet típusú uralkodó előtt, de tévedett. Az ukránok, csakúgy, mint évtizedekkel ezelőtt a magyarok, már döntöttek. Már felvázolták az útjukat és ebben nem szerepelt a visszatérés egy elromlott, csalárd rendszerhez, amely már oly sok időn át tönkretette őket.
Mindannyiunknak el kell döntenünk, milyen utat választunk ebben a viharos időszakban. Kik a barátaink? Kihez fordulunk a nehézségek idején, amikor azokkal állunk szemben, akik ártani akarnak nekünk? 1945-ben egy bátor magyar ezredes az amerikai kollegájára bízta az ország egyik legfontosabb kincsét azzal a reménnyel, hogy az Egyesült Államok biztonságba helyezi. És mi így is tettünk. 1956-ban Mindszenty József bíboros az Amerikai Nagykövetségen keresett menedéket, bízva abban, hogy biztonságba kerül. És így is lett.
Az Egyesült Államok és Magyarország barátok és szövetségesek hosszú idő óta. Ott voltunk egymásnak elég sötét időszakokban. És, bár eseteként lehetnek zordabb hullámok a tengeren, és a jelenlegi hullámok igencsak veszélyesnek látszanak, biztos vagyok benne, hogy ha megpróbáljuk, akkor együtt megbirkózunk velük.
Carter elnökhöz és a korábbi külügyminiszterhez, Cyrus Vancehez, és egy akkori fiatal szenátorhoz, Joe Bidenhez hasonlóan én is fogadok Magyarországra és ennek az országnak a nagyszerű népére!
Köszönöm!
